2008. június 17.

firka és foci

A Zizou-trio stencil már archív dokumentumnak számít: a szomszéd ház falán lőttem, csak ma, pedig már lassan másfél éve megyek el mellette naponta. Nem tudom mióta lakik itt Zizou, mert előbb érkezett. Nekem tetszik, bár az alkotó meglehetősen nagyvonalúan kezelte a labdazsonglőr kopaszodását.

Vannak dolgok, amihez Magyarroszágon mindenki ért. Az egyik a foci, a másik az utcai firkálás. Én nem nagyon értek egyikhez sem, de nagy türelemmel figyelem, mi lesz belőle. Egy jó meccs közben mindent odaégetek a konyhában, egy jó graffiti láttán pedig belemegyek biciklivel az út szélén parkoló autókba. Mégsem gondolom, hogy az odafigyelés káros tevékenység volna. Viszont mindkét fronton elmozdulás tapasztalható. A most zajló foci Eb ideje alatt kidolgoztam például a gyorsvacsora-projektet (itt és itt olvashatjátok), az utcai fújások és matricák láttán pedig leszállok a bicajról, és tolom - fotózni meg amúgy sem tudok fél kézzel. És innen elkezdett egy kicsit más lenni. Például észrevettem, hogy a magyar focisták nem futnak, a városról gondolkodók pedig egyáltalán nem tudják, mit is kezdjenek a firkákkal - kábé annyi velükszületett érzékenységgel figyelik, mint a belvárosi hajléktalanokat.

A foci Eb alatt az m1 stúdióbeszélgetéseket szervez, tök érdektelen, levitézlett magyar fociedzők meghívásával, akik ugyan addig sem jutottak, hogy megértessék a focistákkal, hogy dolgozni kell, a hangnem mégis roppant fölényes. Valamiért Koltai Tamás színházkritikái jutnak eszembe, aki mondjuk a Katona Ivanov előadásáról csak arról bír nyafogni, hogy Balkay milyen remek Ivanov volt anno... de addig nem jut el, hogy akkor ezt mondjuk értelmező módon elemzés tárgyává tegye, ne adj isten összevesse a mostani előadással - ha ez számára valamiért érdekes. A graffitiről pedig Bojár Iván András nyilatkozik serényen, finnyogva a Kultúrházban, hogy ami nálunk van, azért az nem egy Banksy... Ah, so! Vajon gondolkodtak már azon, hogy leszálljanak a bicajról és tolják? Csak egy rövid ideig? Vagy az veszélyt jelent, ha például észlelik a különbséget foci és alibi foci, színházkritika és intellektuális nyavalygás, esetleg graffiti és tag között?

2008. június 15.

made in yugoslavia

Gyorsan egy leltár gyerek- és kamaszkorom "made in yugoslavia" címkés tárgyairól és ismereteiről. Először is a jugó1 és jugó2 csatornák adása, ahol rengeteg amerikai filmet adtak. Ugyan gyerekként kicsit sajnáltam "őket": mennyit kell olvasniuk, hogy megértsék! Nem nagyon szinkronizálták a filmeket, eredeti hangon, feliratozva adták. Ma már látom, hogy mekkora mázlisták voltak. Ráadásul állami szinten a spórolásnak azon formája, ami észrevétlenül befektetéssé vált: ugyanis eredeti hangok élvezetén túl (bár mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy milyen jók vagyunk szinkronban is) déli szomszédaink észrevétlenül belerázódtak az angol konyhanyelvbe (mi pedig büszkén hallgattuk magyarul Csákányi Lászlót, Váradi Hédit, Márkus Lászlót és Psota Irént).

Először alsó tagozatos általános iskolás koromban voltam kishatárátlépővel "lent" náluk. Az iskolai kórussal utaztunk a testvérvárosba, Csáktornyára. Zsebpénzemből mogyorókrémet, PEZ cukorkát és Toblerone csokit vettem: új ízek, új színek a Sport, a Boci és a Tibi csoki után. Ettől kezdve éreztem, hogy "az ott" a kánaán.

Gimnazista koromban ez a kép tovább finomodott: ugyanis Jugóból szereztem be (akkor már egyedül) a sportoláshoz szükséges cuccaim: "jugó adidas" cipőt, pólót és melegítőt. Csak úgy hívtuk: adi-dé. Az egyesületi (Olajbányász Sportegyesület, Nagykanizsa) amúgy is ócska, meg ciki volt, az adi-dé meg olcsó és menő. Aztán egyéni portyázásaim nyomán a nagylánnyá válás újabb fontos kellékei jelentek meg: évente egy új Sloga cipő (magasszárú, nyersgumi talpú, színes velúrcipő - általában kék, de volt piros, zöld és citromságra változatom is), meg a Pink Floyd összes bakeliten (yugoton kiadás, még ma is megvan).

Fura mód, mi nem jártunk a jugó tengerpartra, nem mentünk utazni, körülnézni, és tulajdonképpen ez a vásárlás dolog is csak erre a néhány "luxus" holmira korlátozódott. Aztán jött a háború, a szakadások, és csak pár éve, amikor életemben először voltam a horvát tengerparton, jöttem rá, mit hagytunk ki.

Aztán pár hete vettem egy új bringát, ami már megint valami olyan, mint a jugó adidas: nyugatról vásárolt licence (KTM? Puch?), jó hozzávalók, elegáns forma: Original Mars. Alig használt, én fogom betörni, és anélkül, hogy bármit tudnék róla, máris tele van történettel. Most összehozom őket Budapesttel.

2008. június 14.

okoskodás és láccatolás


A Tilos Rádió nem kapta meg a kellő számú szavazatot ahhoz, hogy műsorszolgáltatási jogosultsága autómatikusan meglegyen. Az indoklás szerint ugyanis 2003 karácsonyán a hívő emberek érzékenyéségét sértő, a keresztények kiírtására vonatkozó kijelentések hangoztak el a rádióban. Nos rendben, mindjárt érezzük is, hogy rend van, figyelnek, a meggondolatlan kijelentéseknek következménye van. (Bár ez az éberség valahogy nem minden szituációban ilyen egyértelmű, és a kövekezmények sem láthatóak számunkra - gondoljunk csak az elmúlt egy-két év fordulatokban gazdag utcai jeleneteire, például a tavalyi melegfesztiválon, vagy az újlipótvárosi jegypénztár előtt. A "sértéseknek" mi is lett a következménye?)
IGEN ÁM, de történet egy szála rém izgalmasan alakul: Tirts Tamás az ORTT KDNP által delegált tagja ugyanis reményének adott hangot, hogy pályázatot írnak majd ki a Tilos Rádió frekvenciájára. Ha ezt a rádióadó megnyeri, "senki nem akarja őket kizárni" - fogalmazott. Azért remélem, legalább ő érti, hogy miről döntött, és miről beszél.

2008. június 13.

akár 60 km per óra sebességgel

Vajon ma merre járhatnak az Urál típusú szovjet villamosok? A modernitás űttörői.
Egy kis néznivaló, itt ni! (Előtte van egy kis reklám, azt ki kell bírni.)

2008. június 4.

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.