2008. november 29.

te itt áll

Egyutcás garázssor, balra Vasmű, jobbra Béke tér, az út két oldalán néhány feketére satírozott négyzet a kitűntetett helyeknek: színpad, szabadszínpad, kocsma, mozi, múzeum, toi-toi és információ. A múzeum alatt kékszínű jelölés és rövid szöveg: Te itt áll. A rajz a dunaújvárosi Garázsfesztivál térképe volt, a garázs-múzeum ajtajára ragasztva. Egyszerhasználatos, egyedi és házilagos gyártmány, filccel és fénymásolóval készült, középen a fesztivál marticájával. Gondolom, ma már szemét. Viszont jó kiindulópont: Te itt áll. Nem a múzeumban, hanem a múzeum előtt, az utcán, a garázssoron – mégha nem is ez volt a jelölés eredeti üzenete. Ráírta valaki. Bárki. A publikum.

A dunaújvárosiak számára a garázssor a mindennapi rutin, a hétköznapok és hétvégék szerves része, ismétlődésekkel és beidegződésekkel. Egy hétvégére mégis minden megváltozott: új szereplők, új helyek és események kerültek az észrevétlen megszokások közé. Egy-két napra biztos, de az élményeken keresztül talán hosszabb időre is. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a közönség ne csak nézőként, hanem szereplőként és alkotóként is jelen legyen, formálja a művészek által előre kifundált, de csak együtt megvalósítható tervet, zenével, kiállítással, játékkal, aktív és passzív művészeti akciókkal – egy public art akció keretében, 2008. október második felében.

Dunaújváros Magyarország talán legfiatalabb városa, az emlékezetnek, az emlékezésnek és az emlékeztetésnek mégis fontos szerepe és helye van a város jelenkori kultúrájában, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Az elmúlt alig több mint ötven év a lakók és a város együtt eltöltött, közös ideje és története, amelynek feldolgozásában és intepretálásában a Kortárs Művészeti Intézet zászlóshajó szerepét tölti be. A public art projekt során is fontos koordinációs és találkozási pontot jelentettek, az alkotók és a közönség számára egyaránt.

Várnai Gyula Neonbéke című alkotása egy neonfelirat rekonstrukciója. Az ötvenes években épülő, majd a hatvanas években csinosodó dunaújvárosi belvárosban egymás után jelentek meg a kereskedelmi, dekorációs vagy propaganda célú neonfeliratok és neon figurák. A „Békét a világnak!” fehéren világító szöveg az olajágat tartó szálló galambbal a gyógyszertár toronyépületének tetején volt annakidején. Várnai Gyula ezt az egykor emblematikus városképi elemet készítette el arányosan kicsinyített formában, hajlítható világító műanyag cső felhasználásával. Az alkotás a két Vasmű út közötti parkos területen állt.
A mű mérete, békére felhívó banális, ám de könnyen érthető üzenete miatt sem kerülte el a dunaújvárosiak figyelmét, és az is természetes, hogy más-más emlékrétegeket indított mozgásba az utcán sétáló közönségben a neon békagalamb. Aki a hatvanas-hetvenes éveket elsősorban politikai síkon olvassa, joggal teszi fel a kérdést: akkor most visszavágyunk-e a kommunizmus világába? És akkor béke volt? De aki személyes és szubjektív emlékezetén szűri át a látottakat, annak saját fiatalkora, az aktív és pezsgő városi élet elevenedik meg, hasonló vizuális elemek társaságában. Emlékezni mindenki emlékezik, a maga módján. A Neonbéke rekonstrukció teret enged a szimbolikus tartalmak és a vizuális emlékek újraélésére és újragondolására, a privát és a nyilvános szféra saját életen, és saját várostörténeten keresztüli összekapcsolására. A mű így nemcsak eszköze, hanem egyben a terepe is ennek a sajátos – személyes és lokális – emlékezetmunkának.
Horváth Tibor Vetítőpavilon – Memorandum című munkájában a Városháza előtti téren állt. A két modulból álló doboz egyik felében képek pörögtek a város életéből, amit az áttetsző falú, műfűvel borított másik feléből lehetett megnézni. A Városháza és a Múzeum által keretezett téren bemutatott képeket Horváth Tibor a Dunaújvárosi Hírlap fotóarchívumából válogatta. Kétezer ötszáz kép pörgött egymás után hét órán keresztül minden este: hétköznapok és ünnepek, épülő házak és kész lakónegyedek, áruházak, iskolák, szürke lakótömbök, vidám játszóterek, parkok, ipari területek és üzemek, színházi bemutatók és kiállítás megnyitók, ismerős és ismeretlen emberek, helybeliek és látogatók, eladók és politikusok – részletek a város alig több mint ötven éves történelméből. A külső nézőknek ismerős/ismeretlen „bárhol-világok” a dunaújvárosiak számára jelentéssel és jelentőséggel bíró részletek, életük egy-egy kockája, melyeken ma valamiért megakadt az alkotói tekintet. Egy remek kompozíció, egy eldugott apró, mégis fontos részlet, a technika, a kivágás, a külső szempontokat érvényesítő ironikus olvasás lehetősége, a szövegszerű, sűrű tartalom – és még hány egymás mellett érvényes alkotói szempont. Fontos, hogy ne legyen kizárólag didaktikus, kizárólag szemtelen, kizárólag szomorú, dokumentarista, elbeszélő vagy túl lírai, viszont jó, ha mindegyik egyben. A napilap, az archívum és a mozi műfaji elemeit egyesítő köztéri műalkotás a változatos témájú és dramaturgiájú képek segítségével válhatott találkozási ponttá és pihenő hellyé, a személyes emlékeket megmozgató és gyűjtő, diszkurzív tereppé.
A Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) Első dunaújvárosi garázsfesztivál című projektje egy sajátos dunaújvárosi jelenség, a Volán garázstelep mindennapjainak szétszálazását, megmutatását, kulturális és művészi megmunkálását tűzte célul. A public art projekt keretében a munka köztéri és közösségi vetülete valósult meg, melyet megelőzött a garázsajtók mögött meghúzódó privát és titkos terekbe való óvatos, mégis szisztematikus bejutás. A munka első fázisában minél több garázsba próbáltak bejutni, és a belső terekről képet készíteni, hogy megismerhessék a garázsok mindennapi életének titkos zugait. Ugyanabból a szögből és képkivágással, nyitott ajtajú garázsbelsőkről készített képeken elképesztő, lenyűgöző, elgondolkodtató és megmosolyogtató helyzetek jelentek meg (egy válogatás egy korábbi dunaújvárosi kiállításon már szerepelt). A munka következő szakaszában az alkotók garázsokat béreltek a telepen, és felkértek ismerős alkotókat, hogy rendezzék be azokat, elképzelt identitásokhoz igazodva. Marijuana termesztő, láma tartó és zongorista – csak néhány az elképzelt személyek garázsra fordított titkos világából. A harmadik felvonásra a public art projekt keretében, egy hétvégén került sor, Első dunaújvárosi garázsfesztivál címen. A művészi vállalkozás kerettörténetét ezek az előzmények és az ebből nyert tapasztalatok adták. Az alkotók a telephasználati attitűdök privát történeteit görgették tovább, rendezvények, koncertek és kiállítás szervezésével, a telephasználók és a városi fiatalok bevonásával. Egy speciális szabadidő eltöltési formára, az intézményesülő személyességre adott kulturális és művészeti válasszal: garázspolcok gyűjteményekből kiállítással, a telepen próbáló rock-bandákból zenei fesztivállal, a férfiak kvaterkázásából kocsmával.
Várnai Gyula, Horváth Tibor, László Gergely és Rákosi Péter munkái remekül egészítették ki egymást. A művészek a helyspecifikusságon kívül a megvalósítás során virtigli utcai műfajokhoz nyúlnak, mint a neonfelirat, az óriásplakát, a városi kertmozi, a napilap, a kiragasztott hirdetés és a fesztivál. Tematikus kiindulópontjaik ugyan a múltra vonatkoztak, de az alkotásokon keresztül, az emlékezés, az aktív részvétel és a véleményformálás eszközeinek segítségével a kortárs kultúra részeivé és átélhetővé tették a múlt emlékeit és tapasztalatait. A műveket a nézők tereibe állították – Városháza előtti tér, Vasmű utak közötti park, Volán Garázstelep – állításaik szinte kivétel nélkül a befogadók világára vonatkoznak, közös hagyományokból, emlékekből, képekből és tapasztalatokból építkeznek, és ezek segítségével is működnek.

(A szöveg egy készülő hosszabb tanulmány részlete.)

2008. november 24.

kortárs tárgyakat a múzeumba

„- Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak.
- Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.
- Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben. (…) Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy a múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhettünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat szervezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek – az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.”
A rövid részlet Jacques Hainard etnológussal, a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatójával készült beszélgetésből való (Mi mondjuk meg, mi a szép, Magyar Narancs, 2008. október 2. 42-43. A beszélgetést Kovácsy Tibor készítette). Az első olvasásra anekdotikusnak tetsző történet több olyan tartalmi sűrűsödési pontot is tartalmaz, amin magam is folyamatosan gondolkodom. Ezeket most kiemelem a szövegből, és újra felsorolom:
(1) ritka, hogy a múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak;
(2) ma már lehetséges, sőt, szükséges, hogy egy kiállításhoz boltban vásárolt tárgyakat is használjunk, és ezeket a gyűjteménybe is beillesszük;
(3) a múzeumba került tárgyakat egyformán kell feldolgozni, akármilyen korra vonatkoznak;
(4) a ma muzeológusa számára a legfontosabb feladat, hogy diskurzust teremtsen a tárgyakról, és ebben a munkában a kiállítás fontos és hasznos múzeumi műfaj;
(5) a kortárs kultúra múzeumi feldolgozása során a kollégák eleinte bolondnak nézik az embert.


Ha ezeket az összefüggéseket távolítom a konkrét idézettől, tágabb módszertani szintre emelem, akkor legszívesebben így foglalnám össze: a kortárs tárgykultúra múzeumi feldolgozása komplex tanulási folyamat; olyan társadalomtudományi kutatás, amelynek kiindulópontját a közvetlen társadalmi és kulturális környezet adja, a feldolgozás reflektál az intézmény gyűjteményi rendszerére, és hatással van a múzeum nyilvános műfajaira, és ezt a diskurzust szakmai szempontokat szem előtt tartó, konstruktív párbeszéd keretezi. Azt hiszem, legszívesebben ezt tekinteném ideális állapotnak.

A mai magyarországi múzeumi praxisban leginkább az látszik, hogy azokban az intézmények foglalkoznak a kortárs hétköznapi tárgykultúra múzeumi feldolgozásával, ahol vannak olyan kutatók, akiket ez személy szerint is érdekel. A másik, ami ugyancsak könnyen észrevehető, hogy ezek a munkák leginkább kiállításokhoz, és kevésbé átfogó gyűjteményfejlesztésekhez kapcsolódnak. Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy ez a két stratégia hosszú távon erősíti-e vagy gyengíti-e egymást, hogy a kiállítási kontextusból indítás túllép-e a katalizátor szerepen, mégis ezen szférák összeépítését roppant fontos múzeumi vállalkozásnak tartom. Abban is biztos vagyok, hogy lehetetlen a körülöttünk levő itt és most totális muzealizálása – és azon is erősen elgondolkodnék, hogy ezzel valóban többet tudnánk-e arról a társadalomról, amelyben élünk. Azt viszont támogatom – sőt, a magam módján űzöm is – hogy a kutatások módszertani hátterét jobban megtámasszuk, tapasztalatainkat folyamatosan publikáljuk. Ez teheti lehetővé, hogy a múzeumon belül a kortárs és a történeti tárgykollekciók szervesen kapcsolódjanak egymáshoz, és ez akadályozza meg, hogy a kortárs tárgyak a gyűjtemények marginális részeivé váljanak.

(A képek Lukács Gabriella által készített lakásberendezési tárgyak – lámpa és puff – kinagyított részletei. A használati tárgyak eldobható, efemer cuccokból készültek a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításához. A puff a kiállítás után a múzeum gyűjteményébe került. Hurrá!)

2008. november 20.

a megszokottság álmosító érzése

„Az antropológiának az a hírhedt szokása, hogy (számunkra) egzotikus jelenségekbe – berber lovasok, zsidó házalók, francia legionáriusok – merül el, ily módon lényegében arra szolgál, hogy megszabadítson bennünket a megszokottság álmosító érzésétől, amely elfedi előlünk azon képességünk rejtélyességét, hogy érzékeny kapcsolatba lépjünk egymással.” (Clifford Geertz)

Clifford Geertz amerikai antropológus idézetét (Sűrű leírás) egy tárgy és egy szubjektív tárgyleírás elemzéséhez választottam. A tárgy egy építőjáték, ami a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának felhívására érkezett, a szöveg pedig a tulajdonos interpretációja, amely a játék leírásán kívül mélyebb társadalmi és kulturális vidékekre is elkalandozik. A műanyag elemes építőjáték az 1960-as évek végén készült, az egykori NDK-ban. A dobozban található elemekből egy kis panellakótelep építhető: falak, illesztőelemek, különféle műanyagokból.

A tulajdonos elbeszélésében egyszerre utal a dobozból kikerekedő világra, és az 1960–1970-es évek hétköznapi kultúrájára. A leírás során maga elé képzeli az alaposan és pontosan kivitelezett játékkal ügyködő gyereket (például saját magát), aki egyszerűen felépíti az ábrán látható (vagy attól némileg eltérő) világot, ami egyben saját mindennapi kultúrájának egy szelete: „természetes és egyszerű helyzet” – ahogy ezt Marc Martin mondaná. Akkor mi köze ennek az egésznek az egzotikum kategóriájához?

Hermann Bausinger német etnológus a Népi kultúra a technika korszakában (Budapest, Osiris, 1995) című könyvében úgy fogalmaz, hogy az idegenségnek még elérhető távolságban kell lennie ahhoz, hogy egzotikusnak érzékeljük, ám még nem lehet annyira közel, hogy teljesen mindennapivá, természetessé váljon. Tehát az a kérdés, hogy ezt az építőjátékot közelinek, mindennapinak és természetesen egyszerűnek érzékeljük-e, vagy esetleg valami másnak. Jellemzi-e a „megszokottság álmosító érzése”? Számunkra, itt és most? A válaszom: nem. És a tulajdonos válasza is ez. De nézzük, miből kerekedett ki közöttünk ez az egyetértés!

Az egykori NDK hétköznapi kultúrája a német egyesítés után nemcsak gazdasági és társadalmi problémaként, hanem kultúrakutatási projektként is részévé vált a tudományos és mindennapi közbeszédnek. Tanulmányok, gyűjtemények, kiállítások készültek, amelyek megpróbáltak bemutatni egy „hajdanvolt” világot. Németország keleti fele számára az egyesítés előtti mindennapok beváltható kulturális tőkévé váltak, amelyben az alapikonokon kívül (mint például a Trabant) a háztartások egyszerű és természetes darabjai újfajta rangra emelkedtek. A múzeumi, gyűjteményi státus kimerevítette, egyben el is távolította ezeket a tárgyakat eredeti használati kontextusuktól, és dokumentumértékükön kívül a nosztalgikus emlékezés és az egzotikus elvágyódás kellékeivé avatta őket. De sok esetben a finom irónia vagy a társadalomkritika szemüvegén keresztül is kellően távolra tudtak kerülni e tárgyak ahhoz, hogy egzotikusként tudjunk rájuk tekinteni.

Az építőjáték tulajdonosa szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van a tárgyban és a kulturális kontextusában rejlő lehetőségekkel, és ezt a szövegben messzemenően ki is használja. Így hangzik a cím és az első néhány mondat:

„Elemes panellakótelep-építő – von Haus aus
Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.”

Már rögtön az első mondatokból világossá válik, hogy a szerző tudatosan választja az interpretáló pozícióját, amit a saját és az idegen határára helyez. Tudjuk ugyan, hogy a játék az övé (von Haus aus), de rögtön azt is, hogy nemcsak saját játékélményeiről fog beszélni. Az általános hétköznapi környezet bemutatására tér, amelyben elhelyezi az építőjátékot:

„A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak »ideális« létformája és »tökéletes« matériája egy építőjátékban »valósággá«.”

A modern gyerekszoba, a modern formatervezés után tesz egy kis kitérőt a kor modern NDK-s életvilágára vonatkozóan is:

„Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag [sic!] autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.”

Nos, ez a doboz tartalma, és első ránézésre láthatók a hasonlóságok és a különbségek a tényleges, hétköznapi világhoz képest. De szerencsénkre (és ha hallaná Bausinger, akkor nyilván örülne) a szerző nem áll meg ezen a ponton, hanem közelebbről is szemügyre veszi a „dobozban található valóság” és a „dobozra fényképezett kép” közötti eltéréseket:

„A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.”

Véleményem szerint ez a szöveg nagyon jól mutatja, hogy az időbeli távolodás miként vonhat be egzotikus, nosztalgikus, meseszerű mázzal egy tárgyat, majd miután megmutatta, azzal is megpróbálkozik a szerző, hogy ezeket a víziókat végül „valódi” megismerés tárgyává tegye. Így az egykor egyszerű játékból mára ritkasággá váló tárgy nagyon összetett jelentéseire hívja fel a figyelmet, és mi, olvasók újra csak egyszemélyes történeten keresztül kibomló tapasztalat kibontásának lehetünk tanúi – akárcsak Martin esetében.

Az idézett Clifford Geertz-fordulatra visszautalva: egy mára némileg sablonszerűen misztifikált egykori hétköznapi kultúrának egy tárgyával való „érzékeny kapcsolatba lépés” során egyfelől könnyedén megszabadulhatunk a „megszokottság álmosító érzésétől”. Másfelől, ezen keresztül megteremthetjük a modernitás egyfajta kritikus olvasatát, amiben nemcsak a saját kultúrán kívül, hanem az azon belül található egzotikus tárgyak és jelentések korszerű olvasására is alkalmassá válunk. Egy ilyen tárgy nagy segítséget adhat abban, hogy megmozgassa az egzotikum „fogalmi mocsarát” (Geertz) – legalábbis bennem.

(Az írás blogunk 50. bejegyzése, egyben a szerzők közös alkotása: Frazon Zsófia elemzése Fischer Gitta egy írásáról. Az építőjátékról szóló személyes írás a blog első bejegyzése volt. Örülünk, hogy olvastok minket!)

2008. november 15.

SZÉP irodalom és kultúra

Az Árgus kulturális és irodalmi folyóirat nyerte a Magma - az első magyar magazin pályázat - Zsűri Különdíját! Gratulálok! És örülök, hogy egy SZÉP irodalmi lapban publikálhattam (ráadásul abban a számban - Múzeum és posztkolonializmus -, amit most mindenhol mutogatnak: Revizor, Könyvesblog, Design Pumpa). A kreativ.online oldalon olvasható az indoklás is.
„Körbebámulják, megcsodálják
a világ legősibb múmiáját.
Az meg csak mint egy kő hever,
mint akit semmi sem érdekel.
Gondolja magában: köpök rátok,
fasznak tátjátok itten a szátok.
Ha nem lennék ilyen hullafáradt,
bizisten tökön rúgnék párat.”
(Havasi Attila)

Havasi Attila költő, műfordító Séta a múzeumban című nyolc soros verse 2005-ben jelent meg a szerző első kötetében (Havasi Attila, Manócska meghal, vagy a lét csodálatos sokfélesége, Pécs, Alexandra, Szignatúra Könyvek, 2005, 66. o.). A mű témaválasztása és hangvétele tagadhatatlanul meghökkentő, kissé trágár és pimasz: „ami – Varró Dániel ajánlásával – andalító, bármilyen brutális, / ami úgy szeret, hogy közben még utál is.” Havasi költészetének lényeges eleme a műfaji tudatosság, a legkülönfélébb vers- és dalformák közötti magabiztos mozgás, a nyelvi leleményesség és megformáltság, illetőleg a mindent átható fekete humor. De mit keres egy múzeumról, kiállításról szóló tudományos szöveg elején a világ legősibb múmiájának rímbe szedett, hullafáradt szitkozódása? Egyrészt a szerzőt bátor tabudöntőnek tekintem (témaválasztás és nyelvhasználat tekintetében egyaránt), másfelől muzeológusként mélyen elgondolkodtat az az abszurd helyzet, melyet vázol: a műkincs mint elraktározott és kiállított kulturális örökség „visszaír” őrzőinek és nézőinek. Etnográfiai, antropológiai és történeti gyűjteményekben persze nem nagyon ütközünk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe, de a 20. század második felétől kortárs művészek alkotásai között egyre több olyan művel találkozhatunk, melyek témaválasztása és megvalósítása a múzeumi gyűjtemények tekintélyelvű, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló kritikát helyezik középpontba. Ez egy olyan külső nézőpont, amely a múzeumokról kialakuló tudományos, művészeti és hétköznapi beszédmód új és más dimenzióját teremti meg. Ebben a diskurzusban a fő irányok a kulturális és szimbolikus reprezentációk újragondolása, a történelemhez (múlthoz) és a társadalomhoz való viszonyulás kritikus újragondolása – múzeumi interpretációk és kritikai szövegek megfogalmazásával. Ezt az elmozdulást nevezi a társadalomtudományos elméletírás a nyolcvanas évektől kezdve „új muzeológiának”. Természetesen a társadalom- és kultúratudományként felfogott muzeológia nem akkor alakult ki egy csapásra, és az átalakulás – idő- és térbeli különbségekkel – mind a mai napig tart. Mégis a nyolcvanas évektől kezdve számos példát találhatunk a változások összefüggésszerű leírására, a „hagyományos” múzeumi gyakorlattal szembeni kételyek és változtatási lehetőségek megfogalmazására, és ezek az írások a kultúrakutatás kritikai fordulatát követően a kilencvenes évektől napjainkig egyre inkább a módszertani professzionalizálódás irányába mutattak. A társadalomtudományok, a kulturális antropológiai megújult és újrafogalmazott keretek között fordult a tárgyak, a fogyasztás, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások jelensége felé.

(Részlet a Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című tanulmányomból. Árgus 2008/1_162-185.)

2008. november 11.

alter-Hamburg: Ottensen és Schanze

Ottensen Hamburg egyik belvárosi negyede, Altona szomszédságában. Ottensen és Altona is Dániához tartoztak, egészen az 1864-es dán-német háborúig, ekkor kerültek német fennhatóság alá Schweslig-Holstein tartományhoz, Hamburg egy városnegyedeként (szerintem ma már nem szomorkodnak). Altona is, de különösen Ottensen a kézműves és kisipari városként/városrészként vált híressé, a fáma szerint ezt a jellegzetességét a 20. század hetvenes éveinek időszakáig megőrizte, jellegében és hangulatában egyaránt. Majd kicsit lepukkant – már amennyire Németország leggazdagabb, önálló városállamában ez lehetséges. Az ipari épületek kiürültek, de egy évtized múlva ezek a helyek az alternatív kultúra szerelmesei számára kincsesbányává változtak: új kulturális centrumok és szórakozó helyek alakultak, a publikum pedig nemcsak szórakozó, hanem lakónegyedként is felfedezte magának a nagyon jó arányokkal, hangulatos utcákkal és terekkel rendelkező, otthonos belvárosi részt.
A városképet erősen meghatározó köztéri szereplők egyike, az úgynevezett Ottenser Nase (ottenseni orr) nevű házak. Ilyen házak ott állnak, ahol nem két, hanem legalább három utca keresztezi egymást, és a hegyes szögekben magas vékonyka házak épülnek. Az itt látható, ma foglalt ház (squat) még azzal a vizuális plusszal is bír, hogy földszinti részét – ami érzékelhetően valamiféle baloldali közösségi hely – biciklihulladékból buherált ráccsal vették körbe.
Ugyancsak munkásnegyedként de egyben alternatív negyedként is tartják számon a híres/hírhedt St. Pauli közvetlen közelében található Schanzenvierteilt. A negyed központja az egykori Flora Theater, amihez szerintem egy egészen briliáns európai történet kapcsolódik. Amikor Európában a hetvenes-nyolcvanas években kitört a musical-boom, akkor Hamburgban kitalálták, hogy az egykori Flora Theater remek helyszín lenne egy új musical színház létrehozására. Csak nem számítottak arra, hogy a negyed lakóinak ez egy cseppet sem fog tetszeni: nem akartak felfuttatott, divatos városnegyedé válni, bontásokkal és újjáépítésekkel, és egy cseppet sem akarták Webbert és a Macskákat! Ezért nagyon komoly protestálásokba kezdtek, mindennapossá vált a „csata” a lakók és a rendőrség között. Az ellenállás szimbóluma még ma is a Flora, ami Rote Flora néven vonult be Hamburg baloldali ellenállás-történelmébe.
Hamburgban itt járnak a legtöbben biciklivel, és itt lehet a legtutibb preparált bringákat, firkákat és applikációkat találni. Van itt még egy remek műfaj, amiről külön is érdemes szót ejteni: a Tante-Emma-Laden. Ez a nagyon vicces szóösszetétel azokat a kisboltokat jelöli mind a mai napig Németországban, melyekben a vevő és az eladó személyes kapcsolatba kerülhet egymással, ahol nemcsak a bolt, hanem maga a tulajdonos is intézménnyé válik a környéken lakók számára. Ottensen és a Schanze a Tante-Emma-Ladenek két Hamburgi fellegvára.

2008. november 10.

hét kép-alá-írás

(A képaláírásos fotóalbum Kriszta, Vajaspánkó-szerzőtárs kérésére készült, vallomásos próza műfajban. Próbáltam kreatívan megoldani a feladatot.)
Szeretem az okos, a társadalommal kritikus viszonyba kerülő alkotásokat, legyen szó graffitiről vagy műtermi alkotásról. (Kállai András alkotása november 8-ig volt látható a 2b galériában.)
Szeretem, ha a használati tárgyakban van gondolat és humor. (Eperjesi Ágnes Hűtőmágnesek, 2002. A valóban használható hűtőmágnesek cukorka csomagolások epres piktogramjainak nagyításával készültek, a szemétből tárgy és a sorozatgyártás hamar-megoldásainak középontba állításával.)
Szeretem a nagyvárost, a modern építészetet, a betont, az üveget és a fémet, mégis szeretem, ha egy nagyváros zöld is egyben. (Berlin, a Fal helyén parkosított gyalogúttal, háttérben a Potsdamer Platz, 2008 nyár)
Szeretem a jófej kutyákat, de nem hiszem, hogy nagyvárosban, tömbházban kellene tartani őket. Ezekre az esetekre itt egy kreatív utcai változat (Hamburg, Schanzen Vierteil, 2008 ősz):
Szenvedélyesen vonzódom a műanyag tárgyakhoz. (A Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításának részlete, 2006 tavasz)
Egyik kedvenc tánctársulatom a Tünet Együttes - Szabó Réka Társulata. (Te szemét! című performansz részlete, Budapest, Millenáris, 2008 nyár)

Egyszer lesz egy saját múzeumom. (A kép csak illusztráció: HamburgMuseum, 2008 ősz)

2008. november 7.

gyalog és bicajjal

Hamburg, Hafenstrasse, 2008. ősz

road movie

Tegnap koraesti csúcsforgalom:
(A csokoládé lapocska - nem túl finom - a Detmoldi Szabadtéri Múzeumi terméke, az idei tematikus évük ugyanis a közelekedésről szól. Minden közlekedési táblát kiadtak csokiformátumban. Ajándékba kaptam. Kedves Emese, köszönöm.)

2008. november 5.

WUNDERKAMMER, avagy kísérlet a reneszánsz úri huncutság, a tudomány és a kortárs mindennapok összeillesztésére

A Wunderkammer nem más, mint egy nyelvterületenként más néven nevezett magángyűjtemény: Kunstkammer, Kunstschrank, Kuriositätenkabinett, Raritätenkabinett, curiosity cabinet, studiolo – csak néhány a műfajilag hasonló rendszerek közül. A reneszánsz gondolkodásmódban gyökerező házi univerzumban a legkülönfélébb tárgyak és formák, természeti képződmények és emberi alkotások sorakoztak egymás mellett a maguk „természetes” módján. A világról alkotott tudományos képzetek, a múlt, a tapasztalatok, a tárgyak és a következtetések – a gyűjtésre érdemes dolgok – találtak ott helyre, elsősorban a 16-18. század főúri, nemesi vagy nagypolgári közegben.
A tudomány és a divatos „úri huncutság” határán elhelyezkedő miniatűr múzeum hűen tükrözte a reneszánsz kor kísérletezéssel, megfigyeléssel és tapasztalati tudással kapcsolatos gondolatait, ami kiegészült a múlt felé fordulás új formáival és a játékos teremtés gondolatával. A gyűjtők lenyűgöző és csodálatos gyűjteményeikben napokat, heteket, éveket vagy akár egy egész életet is eltöltöttek a természettel való művészi versengésben. E két szféra, a natura és ars közötti átjárás lehetőségeit kutatták, megfigyelésen, kísérletezésen alapuló magyarázatokat hoztak létre, a tárgyakat rendbe rakták, megnevezték és osztályokba sorolták. A Kunst- és Wunderkammerekben a saját és az idegen, egzotikus világ legkülönfélébb tárgyai magától értetődően kerültek egymás mellé formai hasonlóság, szín, anyag vagy funkció szerint. A gondolkodásmód fontos eleme volt a megnevezés: a gyűjteményi darabok precíz meghatározása és feliratozása. II. Rudolf német római császár híres prágai Kunstkammerjében tárgyait nemcsak leltározta, hanem ezt 1607 és 1611 között könyvben is megjelentette. A precízen kivitelezett kötetek a későbbi Kunst- és Wunderkammerek felépítéséhez is mintát adtak, de a kiállításkatalógus mint múzeumi/gyűjteményi műfaj alapköveit is lerakták.

De nézzük, hogy működik mindez a reneszánsz időktől távol, a természet, a művészet és a társadalom mai állása szerint, a Tudatos Vásárlók gondozásában! Miként válik rend és rendetlenség láthatóvá és érthetővé a kortárs fogyasztói kultúra kritikus megközelítésével ma, a budapesti belváros bérházai között, egy tágas és napfényes tér funkcionális egységeiben, egyedi alkotások és sorozattermékek elrendezésével, megnevezésével, szubjektív interpretációk segítségével. II. Rudolf német-római császár, ha ma élne, kíváncsisággal szemlélné natura és ars, illetőleg környezet és a kultúra ilyetén összeillesztését.

Amikor 2008. november 4-én, kora este hat óra tájban II. Rudolf német-római császár megérkezett Budapestre, az Arany János utcába, a tágas tér előszobájában rögtön megakadt a szeme egy csinos kis polcos tároló szekrényen: el is nevezte Kunstschranknak. Hiányolta ugyan a megszokott díszes külsőt, de amikor megtudta, hogy a bútorok papírból készültek – amire ő eddig csak rajzolt és levelet írt – akkor eszébe jutottak derék alkimistái, akik hasonló fizikai változást tudtak elérni a természet alkotórészein. Aggódva olvasta a fogyatkozó erdők történetét, így azonnal megbarátkozott a kisebb-nagyobb tárgyak elhelyezésére alkalmas praktikus papírépítménnyel. Választott egy csinos vendégpapucsot magának, és otthonosan továbbcsoszogott a kamra irányába.Ott kiszúrt magának egy jó felépítésű butéliát, melynek záródása ivókútra emlékeztette. Azon viszont őszintén elcsodálkozott, hogy víz és gáz találkozása frissítő üdítőitalban végződik – ez még tisztes alkimistáit is elbűvölte volna. S ha elfogy az ital, a palack újratölthető? Ez egyszerűn ördögi – gondolta.A konyhában II. Rudolf kíváncsi érdeklődést tanúsított Varga ökogazda zöldségei és gyümölcsei iránt, és boldogan emlékezett Giuseppe Arcimboldora, excentrikus olasz festőjére, aki zöldségekből és gyümölcsökből illesztette össze őcsászári fensége portréját.
Mellkasát tökből, arca dombjait ropogós piros almából, göndör hajfürtjeit szőlőből, szemöldökívét borsóhüvelyből, ádámcsutkáját pedig fehérretekből. Egy különc festő és egy különc császár találkozása egy adalékanyagmentes tudatos konyhában. (De csillagászat iránt fogékony császárunkat az udvari napszakács is elbűvölte. Biztosra vette, hogy megtalálta az aranycsinálás speciális eszközét, és alig akart hinni a fülének, hogy egy ilyen csodálatos szerkezettel csupán császári menüjét főzik készre.)
A tisztálkodás ugyan nem tartozott kedvenc uralkodói elfoglaltságai közé, de azon remekül szórakozott, hogy királyi és császári fensége virágoskertek és rózsalugasok táplálását segíti elő, amely aztán illatos szappanok formájában tér vissza udvari fürdőszobájába. Vélelmezem, hogy más egyéb tisztító és tisztasági kellékek elkerülték császári figyelmét.A gardróbban viszont újra magára talált: hiszen ki ne hallott volna a császár új ruhájáról! Nézte, nézte közönségét, mit is válasszon? Majd gyorsan döntött: egy méltányos kereskedelemből származó, bio alapanyagból gyártott, divatos farmernadrággal minden hercegkisasszonyt könnyedén ágyasává tehet – amiben persze amúgy sem volt rest.
Egy balszerencsés jóslattól való félelmében viszont nem is nősült meg soha – így minden sikeres és gyümölcsöző hódítása ellenére elveszettnek érezte magát az apró holmikkal zsúfolt gyerekszobában. De addig kotorászott, míg itt is csudálatos dolgokra talált. Olvasott kukoricaszárból készített, lebomló pelenkáról, kipróbálhatta a maradék textilekből szőtt kényelmes pihenősarkot is, de figyelmét mégiscsak azok az önjáró szerkezetek és masinák kötötték le, melyhez hasonlót maga is tartott prágai Kammerjében. Órák, szerkentyűk, apró mozgó játékok, melyek fénnyel, földdel és vízzel működnek. Hát ez már valami! – gondolta a természet nagysága előtt meghajló német-római császár.
De arra álmában sem gondolt, hogy a dolgozószobában igazán emberére akad: egy ezermester, aki nemcsak rajong az óraszerkezetek iránt, hanem minden kezébe kerülő felesleges tárgyból készít is egyet: kerek, szögletes, fém és papír, színes és natúr változatban. Aki járt már császárunk udvarában, az pontosan tudja, hogy a politikában nem, de az óraszerkezetek gyűjtésében különösen szenvedélyesnek mutatkozott. Örömmel látta, hogy az időnek, az óráknak és az ezermestereknek most is milyen fontos szerepe van.

Mire ideért, gondolatok kavarogtak a fejében: az elfogyó erdőkről, a melegedő földről, a mindent beborító és elárasztó szemétdombokról, közben pedig azt is látta, hogy az emberi elme folytonosan keres és kutat: megoldások, lehetőségek, új ötletek és eljárások után. Látható és láthatatlan, saját és idegen, természetes és mesterséges, egyedi és sorozat, méltányos, korrekt, kísérletező és talányos tárgyak, a fogyasztói kultúra tudatos csodakamrájában – II. Rudolf német-római császár ajánlásával.
(A szöveg a Csodakamrák/Wundekammer. Mindennapi mégis titokzatos tárgyaink című kiállítás megnyitóján hangzott el, 2008. november 4-én. A kiállítás rendezői: a Tudatos Vásárlók Egyesülete, a kiállítás megtekinthető a Centrális Galériában, 2008. november 23-ig.)
Wunderkammer a tranzit.blog-on is.