2009. január 24.

baba-mese

(Babaológiai ténykedésem közben egy régebbi szövegemre akadtam, amit több mint egy éve, Joó Emese barátnőm kérésére írtam a Babahalom a lomban. Valóban? című múzeumpedagógiai kezdeményezésre. Anno arra kért minket, hogy hozzunk neki egy babát és egy történetet. Nekem egyetlen babám sincs, ezért Rushdie Fúriadüh című könyvét vittem be, az alábbi emlékezős szöveggel.)

A kötet borítójának részlete

„Solanka enyhén szédült. Az alvástól megfosztva, háborgó gondolatokkal indult el a hálószobába. A sűrű, nyirkos levegőben hallotta a babáit, akik elevenen locsogtak csukott ajtajuk mögött, mindegyik elmesélte a többieknek a »háttértörténetét« arról, hogy miképp született. Azt a képzeletbeli mesét, amelyet ő, Solanka agyalt ki nekik. Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi. És ahogy a babákkal van, úgy van az emberi lényekkel is. Ezt hurcoljuk magunkkal óceánokon, határokon, az életen át: a mi kis anekdotakincsünket arról, hogy mi történt azután, a mi személyes hol-volt-hol-nem-voltunkat. Ezek a mi történeteink, és amikor meghalunk, ha szerencsénk van, halhatatlanságunk egy ilyen mesében rejlik majd.”

Az idézet Salman Rushdie Fúriadüh című regényében olvasható (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 77. o.). A regény főszereplője Malik Solanka professzor – „nyugalmazott eszmetörténész, lobbanékony babakészítő” – aki ötvenötödik születésnapját követően, „ezüstéveiben ráébredt, hogy aranykorban él”. Lemond tudományos életéről és túlméretezett, intellektuel babák készítésébe kezd, melyeknek személyes történeteket is fabrikál. A Kis Agy kalandjai képernyőre került, és kultuszsorozattá, Solanka pedig ismert és híres emberré válik. Rushdie regénye az ötlet abszurditása ellenére a babaológia területén működő kutatóknak – eredeti gondolatati és felnőtt világa miatt – mégiscsak ajánlott.

Én meg közben rájöttem, hogy soha sem tudtam mit kezdeni a babáimmal. Nem is nagyon volt. Talán kettő vagy három, amire egyáltalán emlékszem. Az egyik, amelyik például nemes egyszerűséggel szegedi baba névre hallgatott, csúf kis jószág volt. A története – mily meglepő – Szegedhez kapcsolódik. A legfurcsább viszont az, hogy már nem tudom eldönteni, tényleg megtörtént, vagy csak gondolom, tényleg emlékszem, vagy csak a családi oral history önműködő imamalma véste belém. Tehát a történet: még nagyon kicsinek látom magam emlékképeimben, és egy nagyon nagy áruházban vagyok az apámmal. Három vagy négy éves lehetek. Apám még nincs harminchét – mint én most. Sorok között jövünk, megyünk, talán még néhány felnőtt van velünk, öltönyökre emlékszem – esetleg valami munka ügyben, „kiküldetésben” lehetett Szegeden? Engem meg elvitt magával? Nem valószínű. A lényeg, hogy valahogy elkeveredtem – tipikus gyerektörténet: elveszni egy nagy áruházban. Talán bemondták: Kedves vásárlóink! Egy barna hajú kislány keresi apukáját! Az információn átvehető. De erre nem emlékszem. Valahogy mégiscsak meglettem. Biztos nem is volt olyan nagy az az áruház. És ennek a kalandnak a vége a szegedi baba, amit nyilván a nagy ijedségre kaptam. Bár azt sem tudom, volt-e nagy ijedtség. De akkor nézzük a babát: ahogy emlékszem, elég riasztó volt. Műanyag test, nem túl nagy, forgatható végtagok, nagy pocak – nem egy Barbie – szempillákkal és barna egyenes hajjal – mindig is undorodtam a babák fején lévő lukakból kijövő hajtól. És ott valahogy a műanyag is más volt. Kicsit bőrszerűbb. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha játszottam volna vele. Mindig csak meztelen volt, és összevissza állt a haja. Arról pedig fogalmam sincs, mi lett vele. Nyilván kuka. Hát, akkor ez most nem volt egy dicsőséges háttértörténet!

De van egy másik, az egy kicsit talán jobb. Nagyjából ugyanaz a méret, forma, anyag és csupaszság, mint az előbb, de enne a babának nem barna, hanem szőke haja volt. Szőke és göndör. Az a fajta „egyengöndör”, ami a „néniknek” van, akik járnak daueroltatni. Már nem voltam óvodás, valahol a harmadik, negyedik osztály körül járhattam. Emlékszem, hogy játszottam vele. Nem papást-mamást, hanem varrónőset. Varrtam neki ruhákat. Kézzel, nagyanyám nővéreinél található maradék anyagokból. A földön játszom, leginkább egyedül, egy thonet padból és székekből körbekerített kuckóban. Varrogatok és próbálgatom rá a ruhákat. Na, azért ez már valami! Ezért már megérte kotorászni az emlékeimben. De a baba itt sincs meg.

Van mégegy babatörténetem. Ez a baba kartonból volt. Vastag, rétegelt karton, ma azt mondanám: fakarton. Bugyi és trikó volt rárajzolva, a ruhákat ki kellett vágni. Úgy lehetett öltöztetni, hogy a babában volt egy vékony mágnes, a ruhák belső felére pedig egy kicsi, finom vaskorongot kellett celluxszal felragasztani – amilyen hülye vagyok, erre a kis semmivel össze nem hasonlítható vaslapocskára emlékszem a legjobban. Egyik-másik el is kezdett rozsdásodni a cellux alatt. A mágnes és a vas pedig megoldotta síkban az öltöztetést. Emlékszem valami bundára, ami össze volt növesztve egy kocka sarkú, piros csizmával. Kész nő! És emlékszem még egy kelkáposzta színű ruhára, szép kerek dekoltázzsal – a dekoltázs szót még nyilván nem ismertem – többféle zöld színből, itt-ott apró piros foltok. Mint a kelkáposzta főzelékben a darálós paprika. Szerettem. Azt hiszem a babát is.

De igazából a kengurumat szerettem, akivel mindig aludtam, aki mindig ott ült az ágyamon, és többször el is ázott, amikor bepisiltem. De jól bírta. Talán eredetileg a bátyámé volt, de aztán kisajátítottam. Úgy hívtam: kengi – vagyis Kengi. Homok színű, gombszemű, fűrészporral keményre tömött kis jószág volt, és nagyon-nagyon szerettem. A nézését különösen. Ma mégsincs meg. Na, és persze Dzsudi majom, akit születésemkor kaptam apám húgától. Ő azóta is megvan, most is velem lakik, csak már Mazsa névre hallgat. Mazsa családjához tartozik még elmondhatatlanul sok kesze-kusza állatka, akik három emeleten laknak az egyik könyvespolc utolsó traktátusában. De baba egy szem se! Sehol egy babahalom, csak állatkák – leginkább mackók.

„Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi.” – írja Rushdie. De mi a helyezet azokkal a babákkal, melyeknek csak a háttértörténete van? Baba pedig egy szál se.

Nincsenek megjegyzések: