A 19. század közepétől kezdődően (1851, London) megrendezett világkiállítások nemcsak a globális kereskedelem, az utazás és a szabadidős elfoglaltságok új mintáit és tereit alakították ki világszerte, hanem a kulturális reprezentáció, a kommunikáció és a turizmus új formáit és műfajait is létrehozta. A termékek és a tudás megmutatásán és cseréjén keresztül népszerűsítették a tárgyak kiállításának és interpretációjának új módszereit is. A 18. században még működő főúri Kunst- és Wunderkammer nemcsak elemeiben, hanem filozófiájában, kulturális kontextusában, a bemutatás és a hozzáférhetőség mindennapi gyakorlatában is különbözött a világkiállításoktól. Az új típusú gazdaság és mobilitás a vizuális kultúra átalakulására is hatással volt. A fény, az aura, a racionalitás és a funkcionalitás nemcsak a modernitás nagy projektjében, hanem a világkiállítások színrevitelében is fontos szerephez jutottak, aminek hatására kialakult a modern, gazdasági tényezőket is szem előtt tartó új esztétika.Ebben az új ideológiai és esztétikai kánonban megjelent a „nem civilizált” társadalmak jelenségeinek bemutatása is. A társadalmi harmónia és a „paradicsomi állapot” utáni vágy, illetőleg a „természeti” termékek iránti kereslet a kor etnográfiai érdeklődéséből is fakadt. Az egzotikus, saját kultúra határain túli másság és a saját kultúrán belüli másság egyaránt érdeklődésre számított, elsősorban színes viseletek, díszített tárgyak, archaikus eszközök és képek segítségével. Az akkoriban kialakult és terjedt kiállítási forma, a térbe állított, dramatizált jelenetekbe rendezett, viaszbábukkal installált életkép a „viseletek” dekoratív elrendezésén túl tudományos újdonságnak, módszertani újításnak is számított: a tárgyak nem egy absztrakt tudományos rendben, hanem „valós”, a használatot is megjelenítő környezetben álltak. Az elrendezés természetesen rengeteg különféle formát öltött az idők folyamán.
Öltöztetett viasz és terrakotta bábuk már az 1851-es londoni világkiállításon is szerepeltek, de az első jelentős módszertani újítással a svédek és norvégok álltak elő az 1867-es párizsi kiállításon, akik a népviseletbe öltöztetett viaszbábukat jelenetekbe rendezték (esküvő, fiatal család otthon, északi kocsikázás, stb.), a skandináv népélet egy-egy motívumát felelevenítő háttérfestmény előtt. Artur Hazelius – a stockholmi Nordiska museet alapítója és első igazgatója – úttörő szerepet töltött be a prezentációs forma alakításában (egy neten is hozzáférhető kötet a 19. századi világkiállításokról: Martin Wörner Vergnügung und Belehrung. Volkskultur auf den Welausstellungen 1851-1900. Münster, New York, München, Berlin, Waxmann, 1999).
Továbbgondolást és elmozdulást jelentett, amikor a háromdimenziós jeleneteket már nem háttérfestménnyel, hanem tárgyakkal és bútorokkal rendezték be, az installációt pedig színházszerűen szobává, önálló belső térré alakították. Hazelius ezt a bemutatási módot tekintette a népi kultúra vizuális megjelenítésében a legmegfelelőbb múzeumi/kiállítási formának, amely nemcsak az embereket, a tárgyakat és a helyeket kapcsolta össze, hanem vizuálisan és didaktikusan is egyben tartotta a mondanivalót. Alkalmazásával már 1874 óta kísérletezett, de a legismertebb, legtöbbet hivatkozott változatot az 1878-as párizsi világkiállításra készítette el.
A skandináv és a német múzeumok az 1878-as párizsi világkiállítást követően „rákaptak” az életnagyságú viaszbábukkal berendezett életképek használatára – szobaszerű vagy panorámakép változatban egyaránt. Az európai, majd az 1893-as chicagói világkiállítás hatására az Egyesült Államok múzeumaiban is elterjedt a prezentációs mód – az etnológia korabeli elméleti és módszertani megközelítéseihez igazodva. Az utókor kutatói számára kedvelt terep Franz Boas 1896-1905 közötti kiállítási munkája. A New York-i Természettörténeti Múzeumban ma is látható, tudománytörténeti szempontból különösen izgalmas kiállítását 1989-ben restauráltak.
Boas körültekintően alkalmazta az életképeket kiállításában, de a hangsúlyt nem a dramatikus jelenetek történeteire, hanem a geográfiai egységek bemutatására, a tereptapasztalatok kiállításra fordítására helyezte. Az északnyugati partvidéki indiánok kultúráját bemutató kiállításában vitrinek és szereplőkből összeállított életképek között vezette a látogatókat. Az életképek mint nagy „stoptáblák” sorakoztak a vitrinek között, odavonva, megállítva és tovább terelve a látogatók figyelmét. De az etnológiai tudás látványra fordítása során nem szívlelte a színházszerű, illúziókeltő dramatikus jelenetek rendezését. Kiállítási képei – a világkiállításokon megjelenő etnográfiai látványosságokhoz képest – a részleges távolítás eszközével éltek. Kulturális relativizmusa és az evolucionizmust tagadó elméleti és módszertani hozzáállása visszatükröződött múzeumi munkájában.
Az életképek és az enteriőrök különféle változatai a 19-20. század fordulójától kezdve Európa szerte részét képezték nemzeti múzeumi intézményrendszer kiállítási kánonjainak – módszertani és esztétikai szempontból egyaránt. Ebbe a tudományos kontextusba a magyarországi kiállítások is illeszthetők. Az 1885-ös országos kiállítás, az 1896-os ezredéves kiállítás, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának 1898-től látogatható, majd 1906-tól az Iparcsarnokban látható állandó tárlata, vagy a Mezőgazdasági Múzeumban 1907-ben – nagyobb részt az 1900-as párizsi világkiállítás anyagából – rendezett kiállítás újra és újra lehetőséget adott reprezentatív kompozíciók készítésére, melyekben a népviseltbe öltöztetett, élethű bábuk vitrinbe vagy jelenetekbe állított, festett vagy berendezett háttérrel keretezett csoportjai kiemelt szerepet kaptak. A módszert Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez című kötetében (1906) így fogalmazza meg: „A népviseletet, hacsak tehetjük, fejjel ellátott babákon mutassuk be. A babákat fényképek után készíttessük, hogy azok, annyira a mennyire, a típust is visszaadják. Ha jó fejet nem tudnánk csináltatni, inkább hagyjuk fej nélkül őket. Ezek olyanok legyenek, hogy karjuk és lábuk csuklóban mozogjon, fejük leemelhető, kéz- és lábfejük lecsavarható legyen. Minden baba mellé oda kell tenni a fényképet, egy darab papíroson fel kell sorolni a rajta levő ruhadarabokat. Babamodelleket ne csináltassunk. A babákra nem rakott ruhaneműek külön szekrénybe jönnek. […] A csoportokban való felállítás mellett arra kell törekednünk, hogy minél több ú.n. biológiai gruppot mutassunk be.” A megközelítés jól illeszthető földrajzi/táji kontextusokban gondolkodó tudományszemlélethez, illetőleg az intézményesülés kezdeti korszakát élő, didaktikus múzeum-felfogáshoz. Bátky leírása jól ötvözi a praktikus, az esztétikai és a tudományos szempontokat. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához könnyen öltöztethető, darabokra szedhető tartóeszközökre, bábukra volt szükség, de mivel a prezentáció élményszerűsége a valósághűségen alapult, ezek a bábuk a földrajzi helyeknek megfelelő antropológiai jegyekkel rendelkeztek – a kor etnográfiai, etnológiai tudásának megfelelően. Az elrendezést pedig különféle dokumentumok – megnevezések, leírások és fotók – tették teljessé.
kapcsolódó szövegek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése