2009. május 9.

„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

A Bëlga Jön a Gólem! című 2004-es albumán hallható egy szám, amelynek nemcsak a címe, hanem szinte minden sorvégződése így szól: „az a baj”. A számban a világon mindennel baj van: a párkapcsolattal, az életkorral, a háztartással, a függőséggel, a barátokkal, az országgal, a politikusokkal, de még az állatokkal is. Minden rossz, és mindennek az ellentéte is rossz. Abszurd és ironikus helyzet, mégis valóságos és mindennapos: hallható az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a boltban, a munkahelyen és nyilván otthon is.



Ugyanerre a helyzetre és megnyilvánulási formára reflektál Keserue Zsolt Panaszfal című videó installációja (2003) is: a vásznon egymásmellé illesztett kilenc beszélő száj látható, melyek egyszerre mondják a magukét, majd áttűnnek egymásba, átalakulnak valaki mássá, és minden onnan folytatódik, ahol az előző abbahagyta. A zajjá váló, szüntelenül áradó panaszhalmaznak nincs üteme és ritmusa, de kivehetőek belőle értelmes sorok: a kutyaszarról, és talán a kamaszok értelmetlen viselkedéséről? Az installáció szereplői anonimek, csak arcuk részlete, mozgó szájuk látható a képen. A folytonos mozgás sajátos dinamizmust visz a monoton panaszáradatba.

A mű létrehozásában Keserue Zsoltot személyes élményei és tapasztalatai inspirálták: a hétköznapi találkozások alkalmával a köszönést követő „az a baj” kezdetű beszámolók feltűnő sokasága. Az installáció nyersanyagát Dunaújvárosban élő emberekkel készített beszélgetések adják: problémákról, elégedetlenségekről szóló vélemények és vallomások. Miután a „folyamatosan beszélő sokfejű lény” panaszai nem, vagy csak nagyon szilánkosan érthetőek, a tartalmi sűrűsödési pontok helyett sokkal inkább a panaszkodás mint attitűd nyer jelentőséget – még akkor is, ha az installációban lehetőség van az egyes beszélgetések meghallgatására. Ezáltal a Panaszfal című munkában az archeológia, a fragmentumok illesztése elsősorban művészi értelmet nyer. A különféle vélemények egymásmellettisége ugyanis nem jelöl ki konkrét problémákat vagy konfliktusokat, és a panaszkodók személyét és élethelyzeteit sem ismerhetjük meg. A szimultán monológok egy általános hétköznapi tapasztalatot jelenítenek meg, a szétszedés, a vágás, az összerakás, a komponálás és a sűrítés művészi eszközeivel. Az egymásmellé rendelt szájak és az áttűnő vélemények hálójában az irónia fegyvertára is remekül érvényesül. És ehhez, paradox módon, lényegtelenné válik, hogy ki és mit mond. A hangsúly a gesztuson és az ismétlésen van: azon, amitől a panaszkodás mint emberi hozzáállás ilyen végtelenül fárasztó, nyomasztó, a figyelmet lohasztó, vagy épp ironikus lesz – pont mint a vásznon látható sokfejű, zajongó lény is. Amelynek nem látni bele a fejébe. Az a baj?

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én, kedden, délután 5 órakor nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szöveg: miért éppen Alaszka?

Nincsenek megjegyzések: