2010. június 16.

Kendőbe szőtt asszonysorsok

A ’hordozókendő’ mint fogalom és mint tárgy nem ismeretlen a kortárs kultúra számára. Az utcán jártunkban-keltünkben, vagy a nagyvárosok zsúfolt, tömegközlekedéssel szabdalt tereiben gyakran láthatunk nőket, akik a babakocsi helyett – vagy azzal kombinálva – szorosan a testükre kötött kendőben „szállítják” gyerekeiket. A furfangos kötésekkel és bújtatásokkal testre erősített színes kendőből csak a kilógó kabátvégek vagy a húsos kis tappancsok alapján következtethetünk a kendőlakókra. Általában a csen nagyon nagy odabent. A hordozókendő mai használatnak érzelmi és praktikus okai egyaránt vannak: érintés, anyaszag és persze a két szabad kéz. Továbbá a rengeteg orvosi és pszichológusi vita arról, hogy ez jó vagy nem, az anyának vagy a babának, ha régen jó volt, ma is – és sorolhatnám a tudáson és/vagy ideológián alapuló érveket a hordozókendő mellett és ellen egyaránt. Ami viszont biztos: egy olyan textilből készült női tárgyról van szó, amelynek nemcsak kulturális, térbeli és időbeli elterjedtsége, hanem funkcionális, társadalmi, illetve technikai és formai különbségei és hasonlóságai is jellemzőek.

A budapesti Textilmúzeumban szeptember végéig látható a Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében című, magyar-német kétnyelvű kiállítás, amelyben elsősorban a múlt elevenedik meg: a mai és a régi történetek összekapcsolásával, illetve a ’hordozás” modern kortárs praxisának pedagógiai és élettani szempontokat soroló megközelítésével.
A hordozókendő – amelynek legáltalánosabb és legelterjedtebb német megfelelője a ’Tuch’ – a magyarországi néprajzi és kultúrtörténeti tanulmányokban nem kapott kitűntetett szerepet. K. Csilléry Klára kiváló néprajzkutató történeti ábrázolásokat és hordozási formákat vizsgálta egy 2001-ben megjelent tanulmányában – tehát kevésbé a kulturális logikára, mint inkább a kultúrtörténeti párhuzamok ikonografikus elemzésére helyezte a hangsúlyt, illetve a hordozókendő középkori használatának dokumentálására törekedett. A néprajztudomány számára ugyanis a gyermekhordozó kendő egy tágabb mátrixban jelent meg: ez pedig az emberi erővel való teherhordás „hagyományos” formái és kellékei. Ebben a rendszerben foglalta el helyét, és a teherhordás általánosabb funkciói között töltött be – nem túlságosan kiemelkedő – szerepet. Egy másik értelmezési lehetőség, amivel a kendő – akár múzeumi, gyűjteményi kontextusban – a kutatói figyelem középpontjába került, az esztétikai minősége: alapanyaga, színvilága, szövésmódja, mintázata és díszítése. A két különböző megközelítéseket viszont leginkább egy szembeszökő hiány köti össze: az egyetlen tárgyban sűrűsödő komplex társadalmi és kulturális rendszer hiánya. A hordozókendő ugyanis nemcsak a gyereknevelés, a női munka, a hétköznapi higiénia, továbbá a nők és az anyaság társadalmi státuszát és hiedelemvilágát mutatja, hanem az etnográfiai és kultúrtörténeti alapokra helyezett múzeumi kutatások fontosságát, a témák társadalomba ágyazottságát is szemlélteti. Azt a múzeumi gondolkodásmódot, amelyben a tárgyak nem pusztán önmagukért, hanem a magukkal hozott, a jelenre és a jövőre hagyományozott és megőrzött társadalmi és kulturális magyarázataik miatt is fontosak – a társadalmi témákkal foglalkozó múzeumok és gyűjtemények számára mindenképp, de a művészeti megközelítésű intézmények is egyre kevésbé hagyhatják figyelmen kívül ezen összetevőket.
Szepesi Anna a kiállítás művészettörténész kurátora a szövés gyakorlati és érzelmi irányából talált rá a témára, majd baranyai német családok – elsősorban idős asszonyok – között a hordozókendők egy sajátos, nemzetközi párhuzamokkal rendelkező magyarországi formájára. Eleinte szövéstípusokkal és a történeti háttérrel, majd egyre inkább a kendők hétköznapi és személyes kontextusával kezdett foglalkozni. A kiállítás forrásai és elrendezése remekül tükrözik ezt a két szinten. A Textilmúzeum időszaki kiállítási terme első látásra úgy tűnik, hogy átváltozott egy hordozókendőket bemutató tanulmányi kiállítássá: amelyben a kendők egészen közelről megtekinthetők, a szélek felerősítésének köszönhetően mindkét oldalról, érzékelhető a nagy méret, a rendezésnek köszönhetően a maga teljességében. Az installáció körbefogja a látogatót, az egyszerű csíkozás és az élénk színhasználat pedig létrehozza a kiállítás látványvilágát. Az elsősorban magángyűjtőktől (Mezei Ottó kárászi fazekastól, Frouke Schouwstratól és Szepesi Annától) származó kollekciót egészíti ki a rendező egy-egy baranyai német asszonytól a kiállításhoz kölcsönzött kendővel. És ezek a saját kendők kötik össze a több mint harminc hordozókendővel „bélelt” falat a belső térben található személyes történetekkel. A tablókon – két történet kivételével – Hímesházán élő idős asszonyok családi fotói, mai képei, szomszédjai és ismerősei láthatóak: az a hálózat, amelyben a kendők, a női sorsok és az etnikus tényezők összekapcsolódtak egymással.

Míg a kiállításon a szövés, a mintázat, a technika, a használatból eredő foltok és elszíneződések, továbbá a személyes élmények és drámák jelennek meg, addig a kiállításhoz kiadott – ugyancsak kétnyelvű – katalógusban Szepesi Anna a kutatás körülményeiről, a kultúrtörténeti analógiákról és párhuzamokról, a szövés és az anyaghasználat jellemzőiről, az asszonyavatáshoz kapcsolódó hiedelmekről és szokásokról ad áttekintést. A katalógus másik két tanulmányában a magyarországi „svábokról” (Gerhardt Seewann) és a babahordozás lélektani szerepéről (Frigyes Júlia) olvasható egy-egy szöveg. A katalógus végén a bemutatott kendők teljes listája, képes és technikai leírása és adatai szerepelnek (Kovács Péter).

Szepesi Anna a tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a baranyai német asszonyok hordozókendői az asszonyavatás elmaradhatatlan kellékei voltak, és vélhetően épp ennek a kitűntetett szerepnek köszönhető, hogy fennmaradtak – mint megbecsült, de mára lényegében használaton kívüli tárgyak. A kendők a női kelengye elmaradhatatlan részei voltak, egy színesebb, díszesebb, ünnepi és egy egyszerűbb hétköznapi változatban. A kulturális kapcsolatokat a szövésformák és a mintázatok, de leginkább a személyes történetek örökítik meg, melyekben – ahogy a kiállításban is – szerepe van a több százéves tradícióknak ugyanúgy, mint a szomszédoknak, az egyéni sorsoknak, a divatnak és a technikai újításnak. A kiállítás tanulmányi jellege is így töltődik fel kérdésekkel és tartalommal – akár egyetértünk a hordozókendők mai divatával, akár nem.

Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében. 2010. április 29. – szeptember 30. Textilmúzeum – Budapest

A szöveg a Műértő 2010. júliusi számába készült.

Nincsenek megjegyzések: