2010. július 30.

Alagsori szerelem. Interaktív szerelmi varázslás és „szeretem filmek” a’la carte

Amikor egy múzeum nyaralni megy, akkor nemcsak látogatókat szeret maga körül látni, hanem igazi vendégeket is. Így történt ez a Néprajzi Múzeum stábjával is, akik a látogatóknak nemcsak ötszáz tárgyat, hanem sok vendéget is vittek az idei „nyaraláshoz” a Művészetek Völgyébe. Míg Vigántpetendre a Tókert környékére a Greznár család Bolondmalom mutatványos kollekciója fészkelte be magát, addig a kapolcsi kastély alagsori pincerészébe a HiperLove és az EtnoMozi – a titkos kedvesek és a filmek szerelmesei, esti műszakban.

Szerelmi varázslás

A szerelmi mágia a paraszti kultúra és a néprajzi szöveghagyomány talán legizgalmasabb és legarchaikusabb rétegéhez vezet el bennünket. Az ismeretlen kifürkészése, az ehhez használt varázsszerek, ismételt mozdulatok, varázsigék és testjátékok együttesen szolgálják, hogy befolyásoljuk a befolyásolhatatlant – olykor véresen komoly, máskor pedig játékos formában. A gondolat örök, a tartalom sem változik sokat, a hivatalos vallások és rítusok mellett pedig továbbra is virágoznak az alternatív megoldások és praxisok. Az eszközök persze változhatnak – ahogy ez a HiperLove szerelmi jósdájában is történik. Hogy lehet leírni a leírhatatlant és titkosat? Hogyan burkoljuk eufemisztikus fogalmakba azt, amiről a programfüzet is csak annyit árul el, hogy interatkív szerelmi varázslás, meg árkon-bokron, hegyen-völgyön, téren-éteren át összehozható párkapcsolatok, 21. századi megoldások, diszkrécióval és Facebook oldallal. És csak negyed óra! A meghitt, diszkrét, meglepetésektől sem mentes privát időt Joó Emese meghívott vendég, múzeumpedagógus celebrálja a nagyérdeműnek. „Vágyol? Ne tovább! Gyere el a kapolcsi kastély mellső sötét vermébe és vedd kezedbe a sorsodat!” Csak egy időpont kell. Ha még van... Ha nem, hát szerezz varázslattal!


„Szeretem filmek”


Majd levezetésként jöhet a mozizás! Az eleinte este héttől, három idősávra tervezett, majd gyakorlatilag az egész nap pörgő alagsori EtnoMozi a Néprajzi Múzeum és a DocuArt – Első Magyar Dokumentumfilm-gyűjtemény és Mozi szakmai együttműködésének egyik első állomása. A DocuArt talán legfontosabb célja, hogy a közönség számára könnyen hozzáférhetővé tegye a magyar és a gyűjteményhez tartozó külföldi dokumentumfilmeket – egyfelől archívum- és adatbázis építéssel, másfelől vetítések, szakmai programok és fesztiválok szervezésével. A Művészetek Völgye programhoz a két intézmény összebútorozott. A program gerincét a DocuArt szakmai igazgatója Füredi Zoltán válogatta, de a Magyar Dokumentum Filmrendezők Egyesülete (MADE) is ajánlott néhány filmet vetítésre. Este héttől magyar filmek (eldugott kis helyek vagy egy-egy helyi specialista egykori és mai történeteiből, közös vállalkozásokról, egy rendszerváltó nemzedék népzenéhez és autenticitáshoz való viszonyáról, lakótelepekről és elnéptelenedett falvakról) a DocuArt és a MADE gyűjteményéből. Kilenctől nemzetközi filmek a 2002 óta hat alkalommal megrendezett Dialektus Fesztivál (nemzetközi antropológiai filmfesztivál) és az „Idegenek a kertemben” filmgyűjtemény (lótartókról, a palesztin olimpiai csapat pekingi versenyéről, a nepáli polgárháborúról, szegénységről és a prostitúcióról, egy Elvis Presley imitátorról és így tovább) filmjeiből. Végül az esti/éjszakai ráadásfilmek következnek, a „szeretem filmek” a’la carte – a közönség és a szervezők kedve, fáradsága, lelkesedése és kíváncsisága szerint, DVD-ről vagy 16 mm-es filmvetítőről, rövidfilmek, filmjegyzetek, talált archív anyagok, a nézők által hozott vagy kedvelt kedvencek. A vetítések között beszélgetésre is van lehetőség és igény, meghívott alkotókkal, vagy csak úgy magunkban.


Az eddigi vetítések laza vagy dugig tömött teltházzal működtek. A legnézettebb a vasárnapi főműsoridős Muzsikás történet, Tóth Péter Pál, 2009-es, majd kétórás alkotása, és az ugyancsak főműsoridős Imádság, Mohi Sándor 2008-ban készített rövid filmje volt, ami után beszélgetni is lehetett a rendezővel. A legnagyobb vidámságot és legoldottabb hangulatot pedig egy igazi közönségkedvenc a Szia Nagyi, jól vagyunk! című 16 perces film váltotta ki, ami egy Budapesten élő mongol család újévi videó üzenete az ulámbátori nagymamának, lazán szerkesztett (szerk: Füredi Zoltán), de annál izgalmasabb dokufilm-etűd változata. És még előttünk a hétvége! Boszorkányok, átkok, cigány sorsok – magyar, román, svájci alkotóktól, angol és magyar felirattal.

Alagsori menedék

A kastély alagsora és pincéje így láthatóan menedéket jelent az eső, a meleg és az unalom ellen, nem kell vásárolni, caplatni, csak csapatba verődni, hozni egy jó fröccsöt, és válogatni – a’la carte.

Még több kép, még több cikk a Néprajzi Múzeum Művészetek Völgyében összeütött expedíciójáról a Magyar Múzeumok Online rovataiban:
A Pajkos lovacska találkozása a Moszkvics-parafrázissal
Apa, képzeld, összeraktam egy szekeret
Feliratos falvédő vs. Facebook

2010. július 27.

volt egyszer egy vadnyugat

Ajka vasútállomás, 2010. július (indulás Vigántpetendre)

2010. július 18.

a cséplőgép – közösség és modernitás a paraszti munkakultúrában

A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől aranyig. A teljes kalásztól a kipergetett és tisztított magig, majd a lisztig viszont meglehetősen macerás út vezet, melyet kézzel és géppel egyaránt végeztek és végeznek ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között. A szemnyerés gyorsítása és racionalizálása már a középkortól kihívást jelentett a kísérletező kedvű feltalálóknak. A több száz év alatt „összerakott” cséplőgép viszont nemcsak technikatörténeti szempontból figyelemreméltó és izgalmas tárgy, hanem a munkát végzők együttműködési és a munkaszervezeti formái tekintetében is.

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek így szoktak kezdődni, hogy: már a honfoglaló magyarok is. Nos, ez nem. Ez a történet sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás és a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, a betörés azért elég lassan ment végbe. Az alábbiakban a cséplés esetében a hangsúlyt kevésbé az eredetre és a technikai fejlődésre (a sarlótól a kombájnig), mint inkább a gépesítés, az összehangolt csapatjáték és a paraszti munkakultúra összefüggéseire helyezem. Minden a gépekkel indult!
lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép; Fotó: Thomas Weise; a kép forrása: wikipedia.org
A cséplőgép „lelke” a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első un. verőléces változatot, amit néhány év múlva angol üzemek már gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. Igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott a munkának. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk „először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon” – írja a szócikk. Még a 19. században is alapvetően feudális berendezkedésű, uradalmi rendszerű magyar mezőgazdaságban csak a 48-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze, nem ment minden simán.
Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
kép forrása: http://mezogazdasagigepgyartas.hu/regimezogazdasagigepek.htm
Több esetről tudósítanak a korabeli híradások, amelyben az emberek a fellázadtak a gépek ellen: 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét – ezzel tiltakoztak a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen. De a gépesítést már nem lehetett megállítani: a 19. század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szerelték össze, majd néhány évtized múlva már magyar gépgyárakban is gyártották. A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak – a 20. század elejétől a motoros változatra.
Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
A képek forrása:
http://blog.tarjanikepek.hu
A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást a gazdák maguk végezték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatóak a korai géprombolások is: a bérmunkások féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.
A cséplőgépes cséplés bandában történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva szerveződtek a cséplőbandák, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részletre kiterjedő segédmunkásokból állt: akik hányták a kévét, hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Az kézi csépléshez képest sokkal összehangoltabb munkakooperációt igényelt – a magyar parasztok kezén ez volt az első magasabb szintű, szakmunkát is igénylő, összehangolt munkát kívánó gép. A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel viszont egy hét alatt be lehetett fejezni. A gépi cséplés pedig lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.
Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692

Együttműködésre, segítésre és visszasegítésre már a kézi cséplés és nyomtatás esetében is szükség volt – és a paraszti mindennapokban az együtt, kalákában végzett munka más munkákban is megjelent. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha a munkához kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

2010. július 8.

fából faragott

A ’szobor’ szó hallatán brüsztökre, magas talapzatra állított lovakra és lovasokra, híres, egykor élt emberekre, a politikai hatalom köztéri szimbólumaira gondolunk, vagy emlékművek, lakásban elhelyezett műalkotások esetleg múzeumi raktárakban és kiállításokon elhelyezett szobrok tűnnek fel a szemünk előtt. Az viszont valószínű, hogy a kenyeret mint tárgyat kapásból nem sorolnák a szobortémához. Mert a kenyér gabonából készül, és nem szoborból. Általában. De nem mindig.

A képen látható, leginkább frizbire hasonlító tárgy a finn rozskenyér göndör nyírfából készített szobor változata. De miért pont kenyér? – vetődik fel a jogos kérdés. A szobor egy négy alkotásból álló ’szoborcsoport’ egyik eleme. A többiek pedig: géppisztoly, Molotov-koktél és egy Nokia mobiltelefon. Ezek egyike sem brüszt, nem államférfi, és még csak nem is lakásdísz. Viszont egy cseppnyi múzeum azért van benne. A szobrok ugyanis olyan műalkotások, amelyek etnikus összetevőkkel és társadalomkritikával vannak átitatva. Nézzük őket közelebbről!

A szobor mint szimbólum

Miként válhat egy kenyér-szoborból ikon? És miként kapcsolódik a gabonából sütött kenyér a fából faragott változatához? (És egy géppisztolyhoz, egy Molotov-koktélhoz és egy Nokia mobiltelefonhoz?) A Finn legendák című, négy alkotásból álló munkát Popovits Zoltán szobrászművész és ékszertervező készítette 2003-ban.

Popovits Zoltán; a kép forrása: http://www.lapponia.com/

Popovits Magyarországon született 1940-ben, de még gyerekkorában családjával együtt kivándorolt az országból, és csak felnőttként, a kilencvenes évek végén költözött újra Magyarországra. A közben eltelt több mint ötven évben bejárta a fél világot: Németországon és Ausztrián át egészen az Egyesült Államokig. 1965-től Finnországban élt és dolgozott, szobrász munkái mellett leginkább ékszertervezőként. A Finn legendák című munkájában négy különböző, mégis finn nemzeti karakterrel is rendelkező tárgyat, szimbólumot választ ki, olyan legendás finn találmányokat, amelyek egybefogják a finn kultúra hagyományokhoz és modernitáshoz, történetiséghez és kortárs mindennapokhoz való viszonyát. A témaválasztás összekapcsolódik a reflexív anyaghasználattal: az alkotás alapanyaga a göndör nyírfa, amelyből a finnek évszázadok óta késztenek dísztárgyakat. A szobrok egyfelől valósághűek, de alapvetően egyszerűsített formajegyekkel rendelkeznek: tehát nem hű másolatok, inkább sűrű szimbolikus tartalommal feltöltött ikonok. Egy-egy finn legenda kifaragott tárgytörténetét sűrítik.

A szobor és a hétköznapok

Finnországban a hal, a kávé és a különféle bogyós gyümölcsök mellett a táplálkozáskultúra egyik legismertebb eleme az árpából vagy rozsból készített savanyú kenyér, amely élesztős és élesztő nélküli változatban egyaránt készül, és friss vagy szárított ételként is fogyasztják. A hűvösebb északi éghajlat következtében Finnországban az árpa és a rozs a két legfontosabb kenyérgabona, amelyből a falusi háztartásokban több helyen (például Lapuában) még 1985-ben is rendszeresen sütötték otthon a kenyeret. A legismertebb a karácsony előtti kenyérsütés: amikor akár egy egész héten keresztül készítették a kenyereket, melyeket száraz helyen rúdra fűzve hetekig tároltak. A tárolási időszakban a kenyerek megszáradtak, de a kávéban, a tejben és a leveses, halas ételekben könnyen feláztak. A kerek, középen lukas forma tehát a tárolás praktikus megoldását szolgálta.

A kenyér-szobor első látásra csak színében tér el a sötét színű rozskenyértől, pászkajellege, középen lukasztott kerek formája szinte gipsznyomatszerűen idézi a finn kenyeret. Megformálásában, szobor-létében viszont mégiscsak van valami abszurd (a géppisztolyról, a Molotov-koktélról és a mobiltelefonról már nem is beszélve). Nemzeti jelleggel való felruházását viszont épp jellegzetes formájának, más nemzetek kenyérformáitól való különbözőségének köszönheti. Annak, hogy nemcsak sűrít egy karaktert, egy jelleget, hanem felismerhetően megkülönböztet, felhívja a figyelmet a másságra. Egy látszólag banális hétköznapi kellék, amely leginkább azok számára nyer jelentőséget, akik számára idegen, így élmény és tapasztalat válik belőle. A lukas kenyér (a Soumi KP-31-es géppisztolyhoz, a Molotov-koktélhoz és a Nokia mobiltelefonhoz hasonlóan) legendás finn találmány, a „finnség kifejezésének egyfajta szimbóluma” – ahogy az alkotó, Popovits Zoltán fogalmaz.

(A Finn legendák című szoboregyüttes 2010. november végéig megtekinthetőek a Néprajzi Múzeum Milyenek a finnek? Finnország magyar szemmel című kiállításon.)

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

2010. július 7.

ARS HOMO EROTICA – kiállításajánló

2010. június 11-én nyílt a varsói Nemzeti Múzeumban az Ars Homo Erotica című, átfogó, lengyel és külföldi kortárs képzőművészek munkáját, illetve számos, a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó műalkotást bemutató tárlat, mely a homoerotika, az azonosnemű szerelem tematikája köré épül. A tárlat meghívottjai között három magyar alkotó, El Kazovszkij, Szabó Benke Róbert és Dallos Ádám is szerepel.
kép forrása: © Szabó Benke Róbert

A kurátor Paweł Leszkowicz koncepciója az volt, hogy a homoszexualitás témáját egyrészt a kulturális tradíció, másrészt viszont az aktuális kisebbségi politika kontextusában vizsgálja. A fiatal lengyel, horvát, orosz, fehérorosz, cseh, német, román, magyar, bolgár, litván, amerikai, szlovák és ukrán alkotók művei mellett, a múzeum gyűjteményének azok a darabjai is kiállításra kerültek, melyekben a homoerotika, mint a vizuális ábrázolásban domináns esztétikai minőség jelenik meg. Ezáltal a tárlat egy újszerű aspektusból mutatja be a művészet történetét, lerázva magáról a nyugati civilizációt átható heteronormatív értékrendet.

A művészettörténeti hivatkozások kontextusában, a kiállításon felvonultatott antik vázarajzok, klasszicista aktábrázolások, valamint mitológiai vagy épp biblikus témájú olajfestmények érzékletesen szemléltetik, hogy a különböző korok művészete mindig is szívesen választotta témájául a férfiúi szerelmet, erotikát, a feminin férfitestet, a gyengéd férfibarátság motívumát. Ez utóbbi különös intenzitással jut kifejezésre a mitologikus irodalom olyan férfi párosaiban, mint Hüpnosz és Tanatosz, Oresztész és Püládész, Castor és Pollux, Orfeusz és Herkules homoerotikus pásztoróráiban, vagy épp a bor és a mámor lányos külsejű görög istenének alakjában. A művészettörténet ilyenfajta, újszerű perspektívából történő áttekintése rávilágít arra, hogy a meleg identitás és szubkultúra nemcsak a modernitás korában válhatott témává, hanem mindig jelen volt a művészetben, és meghatározó esztétikai funkciót töltött be.

A kiállítás tematikus egységei az alábbi címeket viselik: Homoerotikus klasszicizmus, Férfiakt, Férfi párok és Ganimedes, Szent Sebestyén, Leszbikus Imaginárium, Transgender/Androgünia, Archívum.

A varsói Nemzeti Múzeum egyik legfontosabb célkitűzése, hogy aktív szerepet vállaljon az egész Európát érintő olyan közéleti kérdésekben, mint például a kisebbségek helyzete, hozzájárulva ezzel a társadalom fejlődéséhez, és az egyik legfontosabb kollektív érték, a demokrácia árnyaltabb és mélyebb megközelítéséhez.

A kiállítás szeptember 5-ig látogatható!

1sajtó: Megnyílt a „botrányos” homoerotika-kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumbanháttér.hu

A témához közelebbről vagy távolabbról kapcsolódó írások a blogon:
egzotikus érdekesség?
közös ajándékunk