2010. szeptember 20.

bentipapucs



- Magát miért hozták be?
- Engem nem hoztak be.
- De hát a rendőrautóval jött. Azzal hozták.
- Igen. Azzal hoztak. De nem be, hanem el. Elhoztak.
- De miért?
Alig látszik ki a feje a pult mögül. Elhízott fiatal férfi. Nem különösebben szimpatikus, és nincs kedvem vele beszélgetni. Hideg az a rémes szék, fáradt vagyok, és nagyon fáj a karom, és egyáltalán nincs kedvem közönség előtt beszélgetni egy pult mögül kilátszó kerek fejjel az imént történtekről. Fiatal férfiak járkálnak ki be, leadnak valamit a pultnál, vagy csak odaszólnak, röviden rám néznek, vagy észre sem vesznek, de ha elkezdenék beszélni, a kérdésre válaszolni, akkor biztos megállnának. Ha meg nem, még hülyébben érezném magam. Nem ellenszenvesek, de egyetlen arcot sem tudnék felidézni közülük. Van, akinek vizes a tarkóján a haja, nyilván most zuhanyozott. Aztán mégis röviden elmondom, mert nem vagyok annyira vagány, hogy flegmán lerázzam az azóta is rám-rám pillantó kerek fej érdeklődését. Utálom az egészet, legszívesebben felállnék, és elmennék a fenébe. Hideg a szék. Hideg és sárga. Aztán fel kell mennem a harmadikra, lifttel.
- Ott majd várják.
Naná, hogy a liftet is utálom. Ráadásul velem jön – nehogy eltévedjek (ezek szerint, úgy nézek ki, mint aki eltéved) – egy nagydarab férfi pólóban. Alapvetően rendben. De kíváncsi. Ezt érzem. Szótlanul utazunk. Amikor megáll a lift a harmadikon, rázkódik a hasa. Kinyitja a liftajtót és kienged előzékenyen.
- Itt már várja a kolléga.
Most először jut eszembe, hogy vigyáznak rám. Esetleg itt nem biztonságos? (Beugrik egy jelenet, egy filmből. Állandóan ismételve csak azt kérdezi egy fehér köpenyes férfi: Biztonságos? Érzem, hogyha becsuknám a szemem, élesebb lenne a kép. De nem merem becsukni.) Átvesz a kolléga. Előre enged egy üvegajtón, majd elém vág, mutatja az utat. Hát, ez sem egy 007-es alkat. Civilben van és csoszog. Papucs van a lábán. Zokni és papucs. (Már régen elhatároztam, hogy abban a pillanatban fogom kérni a nyugdíjazásom, amikor a munkahelyemen papucsot húzok. Ha ezt közben elfelejteném, vagy valami elmeháborodottság okán természetesnek gondolnám, remélem, lesz még olyan, aki figyelmeztet. Még a szófordulattól is összerázkódom: bentipapucs. Újra hallom a lenti kérdést: Miért hozták be? És eljátszom a gondolattal, hogy azt válaszolom: Mert szegény bentipapucsom olyan egyedül volt!) Beérünk az irodába. A folyosó végén. Az ajtóban előreenged. Bent ül egy lány. Először arra gondolok, a csaja. De ez nyilvánvaló hülyeség.
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm.
Kikerüli a kis irodában a lányt, aki a lazaságot tettető emberek kicsit merev és szögletes mozdulatával emeli fel a lábát, idétlenül mosolyog, közben rám néz laposan. Méreget. A férfi beül velem szembe egy monitor mögé. Elkéri a személyim, kattintgat az egérrel. Csak nézi a monitort. Fiatal férfi, nem túl szimpatikus, de nem is ellenszenves. Piros a szeme, mintha most ébredt volna. Kisfiús szája szélén egy apró morzsa is billeg. Vacsizott, gondolom. A lány az asztal oldalánál ül, az asztalra támasztja sportcipős lábát és billeg. Szotyolát eszeget, a héját visszaköpi a zacskóba, és borzasztó színű narancssárga üdítőt iszik hozzá. Farmer, póló női fejjel, élénk színű festett haj. Rendőrlány. Nem szól hozzám, csak a fiúhoz. Mintha ott sem lennék (bárcsak!). Rövid mondatokat mond, közben csámcsog, billeg és szürcsöl.
- Megvan! Itt vannak a felvitt adatok. Na, akkor vágjunk bele! Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
A fiú hátradől a széken, rám néz. Az asztal alatt megjelenik a lába. Benti papucs.
- Megvertek az utcán – válaszolom, és egyáltalán nem vagyok magabiztos.

Elmúlik?

1 megjegyzés:

irisz írta...

minden elmúlik, csak a bentipapucs örök... :)