2010. január 26.

a mákdaráló

Sosem gondoltam volna, hogy egy helyi lapban (Dunaújvárosi Hírlap) bukkanok rá a gazdaságos elektromos fagyasztóláda eredettörténetére. Arra még emlékszem, hogy a fagyasztók magyarországi bejövetele „márjahilferstrassze” fedőnéven futott, és trabantcsomagtartón zajlott, valamikor a nyolcvanas években. Az istenadta nép hosszú tömött sorokban pöfögött Ausztria irányába (a fogyasztás elérhető mekkájába), és szerezte be olcsón (?) a csodálatos fagyasztószekrényt. (Vajon ezt miért nem egy csinos exporttal oldotta meg az ország? És mitől volt ez olyan fontos? Ma legalább ilyen értetlenül nézem. Bár nem termelek, nem vágok disznót, és nem vásárolok fél évre előre. Lehet, hogy itt a hiba.)
Nézzük a hiteles eredettörténetet! 1962-tőt írunk, amikor „több országban megrendezett közvéleménykutatáson” napvilágot lát, hogy a „szavazók a villamos hűtőszekrényt tartották a legfontosabb háztartási gépnek” (én a 2010. májusi szavazáson is szívesen döntenék így). De akkor a hűtőszekrény még drága, sok áramot fogyaszt, és sok benne a „hibalehetőség” – a szerző szerint. De ekkor jön a lengyel csoda: „lengyel kutatók új módszert dolgoztak ki a hőelemekhez szükséges félvezető anyag előállítására. Az általuk előállított félvezető anyag a bizmut, a szelén, a tellur és a stibium elegye. Az ilyen elegyből készített gyűszűnyi hőelem darabka két vége között mintegy 60°C hőmérsékletkülönbséget lehet fenntartani.” Tyíha! Ettől Mengyelejev is megnyalná mint a tíz ujját – persze, ha le nem fagyott a nagy hőkülönbségtől. És ebben a hűtőben akár mínusz 16°C is stabilan tartható. Reszkessetek zöldborsók!

Viszont a cikk végére kiderül, hogy a megoldás még csak kísérleti fázisban van, az eredmény még nem egyenlő a sorozatgyártással – „de a lengyel szakemberek azt remélik, hogy ezt a problémát is megoldják”. Beindul a sorozatgyártás, és a világ minden zugába eljut a csodamasina: a jövő hűtőszekrénye. A wikipedia angol frigo szócikke nem emlékezik meg a lengyel szakemberek tettéről (a lengyel se – de lehet, hogy az csak szerénységből), úgyhogy vagy nem oldották meg szegények a problémát, vagy lekörözték őket. Mindenesetre ma már gondtalanul fagyasztunk, a mínusz 16 sem akadály. Ma van tehát a jövő. Szerintem most szavazzunk a mákdarálóra!

2010. január 21.

a pocakok pacásítása - Agócs Írisz illusztrációi

Amikor egy alkotó munkái közül kiválogatunk néhányat, amelyek egyetlen helyzetet, érzést vagy gesztust sűrítenek, akkor könnyen jut eszünkbe Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének (1988) slusszpoénja: a kisvárosi moziban évtizedeken keresztül vetített filmek kivágott csókjeleneteiből illesztett montázsfilm, a maga megejtő érzelmességében, ironikus szerethetőségében. A kompozíció első látásra csak az emlékezés egy eszköze: ismert vagy elfeledett rendezők, szereplők, helyszínek és korszakok egybekapcsolása. Mégis árulkodik a korról, az „illemtankönyvek” helyi változatairól és egyetlen gesztus – a csók – korabeli játékfilmes megformálásának módjáról.
Agócs Írisz illusztrációi közül nem cenzori, hanem elemző tekintet emelt ki néhányat, melyeken kövér emberek láthatóak hétköznapi helyzetekben. Ahogy egymás mellett billegnek, hasonló érzésünk támad, mint a Tornatore film befejező képsorainál: nem ismerjük a teljes történetet, hiszen csak egy-egy epizódot látunk, a részletek mégis felvázolnak különböző összefüggéseket. A képeken a kövérség egyfelől forma: kerek elemek halmozása és komponálása. De a kövérség egy lelkiállapot is, amely nemcsak a formák megrajzolásával, hanem a karakterek létrehozásával is egyenlő. A képeken – ahogy a mindennapokban is – a kövérséggel kapcsolatos vélemények eltérőek: kövérnek lenne nagyszerű, vidám dolog, a kövér emberek mosolygósak, nem idegeskednek – szól az egyik oldal. De kövérnek lenni nehéz is, hiszen minden lassabb és körülményesebb, ruhát venni sem egyszerű, és az egészség sem jár kézen fogva az elszabadult zsírpárnákkal. A paradox nézetek könnyen kapcsolódnak az irónia fegyvertárával – ahogy ez Agócs Írisz képein is történik. A billegő alakok nem visszataszítóak, vonzóvá mégsem teszik a kövérséget. Amennyire mesealakok, épp annyira valóságosak, a mindennapok ironikus, de semmiképp nem cinikus lenyomatai. A kerek formák nagyítása, a pocakok pacásítása, a statikusság, a mozgás, az egyensúly és a billegés ábrázolása, stílusos kellékek (nagy csomagok, kerek dakszlik, oszlopszerű soványak) figurákhoz ragasztása együttesen hozza létre blokknénik és blokkbácsik mesebeli, filmszerű, de a valósággal összekacsintó, felnőtt világát.
(Agócs Írisz blogja: http://www.artistamuvek.blogspot.com/)

A képek sorrendben: Sovány, Átalakítás, Blokknéni (Lady Trafficjam), Széles, Kutya és gazdája 1-2, Néni (Lady Fat)

A rövid műleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
ridiküllel cangira!
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

2010. január 17.

könnyes Kodály

A Dunaújvárosi Hírlap hatvanas évekbeli lapszámait szemezgetem. Az imént erre a gyöngyszemre leltem (a kedvenc szófordulatokat kivastagítottam):

„A hatodik osztály tanulói fegyelmezetten, mozdulatlanul ülnek a padokban, pedig a mostani nem egyszerű tanítási óra. Az osztályban ott van Kodály Zoltán is, s ott vannak a filmesek groteszk masinájukkal, világosító berendezésekkel – tehát lenne ok a fegyelmezetlenségre. A felvillanó fények, a fényképezőgépek kattogása azonban mintha el sem jutna a kis kobakokig. Vörös János tanárrá szegődik minden tekintetben: beéneklés van.

[…] A Városi Tanács VB-termében Sófalvi István elnökhelyettes üdvözölte Kodály Zoltánt, azonban a szokásos formaságokat megszakította a nagy zeneszerző. A város hatalmas domborzati térképéhez lépett, s a város építéséről, további fejlődéséről, a partfal védelméről érdeklődött, majd gratulált a város szép fejlődéséhez.

[…] A Városi Tanács épülete előtt százak vártak a Mesterre. Pirosnyakkendős úttörők, nagymamák, fiúk és lányok. Az autogramm-kérők még feleségét is megostromolták egy-egy aláírásért. Kodály Zoltán kocsija percekig nem tudott elindulni az embergyűrű miatt – s ha jól láttuk a kocsi üvegén át – Kodály Zoltán könnyes szemekkel integetett vissza a dunaújvárosiaknak.”

Nos, ha Kodály Zoltán a kocsiban is ezt a csinos és nagyon szimpatikus napszemüveget viselte, mint az osztályteremben (ld. sajtófotó), akkor a könnyes szem csak szimpla hírpalírói fantasy. Miért is lett volna könnyes a Mester szeme?



(Dunaújvárosi Hírlap 1965. május 21., írta: Rózsa András, fényképezte: Háder László)

2010. január 14.

az „eleddig észrevétlenül maradt tények” és a „szembeötlő apróságok”

- (…) az ön hálószobájának ablaka jobb kézre esik.
- De hát honnét az ördögből …!
- Kedves barátom, túlságosan is jól ismerem önt. Tudom, hogy az életében milyen katonás rend és precizitás uralkodik. Minden reggel megborotválkozik, és ebben az évszakban napfénynél szokott borotválkozni; de mivel arcának bal oldalán nem borotválkozott meg olyan tökéletesen, mint a jobb felén, kézenfekvőnek tűnik az a feltételezés, hogy borotválkozás közben arcának jobb oldala erősebb megvilágítás alá esik, mint a bal. El sem tudnám képzelni, hogy egy olyan ember, mint ön, egyenletes megvilágítás mellett elégedett lenne borotválkozásának ilyetén eredményével. De ne törődjön vele, csak a megfigyelés és a következtetés triviális példájaként hoztam fel a dolgot. Ebben rejlik módszerem lényege, és épp ezért tartom lehetségesnek, hogy a nyomozás során eleddig észrevétlenül maradt tények is előkerülhetnek. Máris találkoztam egy-két olyan szembeötlő aprósággal, melyeken érdemes elgondolkodni.
- Nevezetesen?
A fenti részlet Sherlock Holmes és James Watson párbeszéde Sir Arthur Conan Doyle egyik zseniális novellájából, amelyben az angol úriemberek egy nyugat angliai gyilkossági ügy szálait bogozzák (Sir Arthur Conan Doyle A Boscome-völgyi rejtély). Holmes nemcsak az alapos megfigyelésen alapuló következtetést illusztrálja a borotválkozás példával hű barátjának, doktor Watsonnak, hanem elsősorban a saját módszerének a hivatalos szervek nyomozati eljárásaitól való különbözőségére hívja fel a figyelmet.

Az éles szemű Holmes több alkalommal fejti ki Watsonnak, hogy a nyomozás során általában az apró részletek alapos megfigyelése a legfontosabb: egy letaposott cipősarok, egy fennragadt tollpihe, a cilinder peremén megülő porréteg, egy ottfelejtett szivarvég, a levélpapír vízjegye és a tinta illata – ezek mind beszédes jelek, amelyek kis történeteket húznak magukkal. Ha erre lehetőség nyílik, akkor ezeket a részleteket nagyítólencsével is érdemes megvizsgálni, hiszen nincs olyan nézőpont, amit ne lehetne tovább tágítani. De Holmes szerint legalább ekkora figyelemmel kell végighallhatni az emberek beszámolóit, és történeteit, még akkor is, ha sokszor fölöslegesnek tűnő részletekkel tarkított, hiszen szinte minden esetben sokkal többről van szó, mint az első hallgatásra gondolnánk. A precízen összeszedett apró részletek, és a minél teljesebb elbeszélések adják a nyomozó helyes következtetéseinek alapját, és vezetnek a legbonyolultabb ügy esetében is a helyes megoldáshoz. Így nem egy történet köré, hanem egymás mellett levő történetek halmazába rendeződnek az események.

Ugyanez történhet egy empirikus terepkutatás során is, ha a figyelem nemcsak a nagy narratívára, hanem sok kicsi történet egymásmellettiségére, egymásutániságára, egymásra rétegződésére helyezi a hangsúlyt, és sokra tartja az éles szemet. Emipirikus kutatás és krimi, fej-fej mellett? És ehhez lehet bármi köze Sherlock Holmesnak? Naná! Egyrészt egy etnográfus számára azért jó irodalmi példa Holmes nyomozati módszere, mert a regénybeli angol úriember nemcsak a praxis, hanem az elméleti megfogalmazás tekintetében is törekszik arra, hogy folyamatosan meghatározza módszerének lényeges elemeit, és szemléletesen mutassa be az egészen apró történetekben és mozaikokban rejlő, nehezen észrevehető összefüggéseket (bár nem kevés az önteltség benne). A nyomozás végeztével Holmes megtalálja a vizsgált eset megoldását, a szerző pedig (aki Doyle szerint Watson, Holmes hű barátja, segítője és krónikása) ugyanezeknek a részleteknek és mozaikoknak a kontextualizálásával megalkot egy, az olvasó számára lenyűgöző, izgalmas, érdekfeszítő és nem utolsó sorban szellemes történetrendszert. (Miben akarna mást egy etnográfus ma? Jól megoldott esetek és izgatott olvasok. Szuper!) Másrészt elgondolkodtatott Holmes láthatatlan és észrevétlen közötti különbségtétele is, ami mind a nyomozás, mind a kutatás során (hacsak ez a kettő nem ugyanaz?) az egyik legfontosabb különbségtétel. Amennyiben nemcsak a végső megoldás, hanem az eleddig észrevétlenül maradt tények és a szembeötlő apróságok láthatóvá tétele a legfontosabb szemléleti megfontolás, akkor ami eddig láthatatlannak tételeződött, egyszerre észrevehetővé, felszínre hozhatóvá és megmutathatóvá is válik. Erre való számomra a tudomány. Szeretnék jó Holmes lenni!

Ja, és a Guy Ritchie féle bunyós, szexi és beszédes Holmes azért elég jó! Eredeti hangon, felirattat.

2010. január 12.

ridiküllel cangira!

A kerékpározás egyre inkább a nagyvárosi élet része, ezzel párhuzamosan leveti szubkulturális külső jegyeit: hétköznapivá, mégis divatossá és trendivé válik. Annak ellenére, hogy Budapest ma még nem számít ideális és egészséges biciklisvárosnak – bár az elmozdulás tavaszról tavaszra látványos formát ölt – egyre többen pattannak kerékpárra, így már nemcsak munkaruhába (sisak, maszk, futártáska, vízálló szkafander) öltözött biciklisfutárok suhannak a forgalomban, hanem egyre több városlakó dönt a kétkerekes közlekedés mellett: idősek és főleg fiatalok, férfiak és nők, irodai dolgozók, egyetemisták, színészek, szerkesztők, tanárok, orvosok és mindenféle népek (sztrájk idején különösen jó döntés). Az utcákon kétkerekű városi arcok jelennek meg, városi járgányokkal, városi öltözetben és kiegészítőkkel – fitten, csinosan, mobilan és sokfélén. Ehhez a változó kétkerekű életformához illeszthető például a futárzsákoktól formailag merőben különböző, praktikus, formás és vidám Cangira kerékpáros női táska – nagyanyáink nyelvén: a ridikül.

A Cangira márkanevű, 2006-2007 óta kapható, egyedi tervezésű (alkotó: Iványi Jozefa), kisszériás bringatáskák a kerékpárosok speciális igényeit szolgálják ki. Elsősorban új vagy újrahasznosított molinóanyagból készülnek, de találhatunk kipukkadt kerti úszómedence hajlékony felületeiből varrt bringatáskát is a kollekcióban. Nyeregtáska a csomagtartóra, váll és kézitáska a vázra és a kormányra, táska hátra, vállra, kézbe és derékra – ahová csak elfér. Ha mindennap bringázunk, sosem találhatunk elegendő helyet napi túlélőkészleteink kényelmes szállítására: könyvek, rajzok, dokumentumok, telefon, csalafinta apróságok és uzsonna reggel, majd a boltból vagy a piacról a bevásárlással haza. Lehet nejlonszatyrot is akasztani a kormányra, vagy bevásárlókosarat drótozni a csomagtartóra, de lássuk be: sokkal jobb döntés egy klassz, egyedi igényeknek megfelelő bringatáska. Pláne, ha praktikus, trükkös és csinos is egyben! Praktikus, hiszen alapanyaga vízálló (műanyag alapú molinó), a kormányon könnyen hozzáférhető, ha szükség van belőle valamire. Trükkös, hiszen díszítése egyben első villogó is, a kis táska rögzítése pedig csak egyetlen mozdulat. Reggel rohanás a bringához, gyors felpattintás, friss tekerés, megérkezés, bringazárás, lepattintás és csinos lóbálás. Ennyi az egész!

Termékek és vásárlás: http://www.cangira.hu/

A tárgyleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

2010. január 4.

„Ingyé street art becsűd meg!”

A Moszkva térről a Déli pu. felé kanyarodó villamosalagútban (vagy miben?) néhány hete kifestettek. Fehérre. Nem az egészet – gondolom, megfizethetetlenül drága a diszperziós festék – csak embermagasságban. Ott, ahol a firkák voltak. Fölötte ugyanolyan koszos maradt az átjáró, és a járdát sem söprik gyakrabban. De ez láthatóan nem zavar senkit. Engem azért igen. Nagyon. Vajon a tisztogatás elrendelői miért érezték ezt a húzást a Moszkva tér felemelkedéséhez elengedhetetlenek? Nos, én elég gyorsan összeállítottam volna egy tízes listát hasznosabb cselekedetekről. Ha már! De nem kopogtattak ötletért. Máshol kopogtattak. (Lehet, hogy már megint a Bojár Iván Andrásnál?) Viszont a sebtében tisztogatás gyors aggodalommal töltött el, ugyanis egy csomó nagyon jó apró munka volt az alagútban. Mindig terveztem, hogy egyszer végigfotózom, de szisztematikusan soha nem tettem meg. És vajon megmaradt-e Liberthi csempéje a felüljáró lépcsőjénél? – jutott eszembe. Visszakanyarodtam. De nem, sajnos nem. Ott szürkével festettek. Hogy emiatt kerül-e le a csempe, vagy már korábban, nem tudom. De nézzük, miről is beszélek!

Még szeptember végén akadtam rá a srácra, amikor a Moszkva és a Déli között gyalogoltam – a város legjobb rétegei akkor látszanak, ha az ember gyalogol! –, majd hazamentem a fényképezőgépért, és bringával végigmentem (toltam) az egész úton, megvizslattam a villanyszekrényeket, a lámpákat, és nagy örömömre egy egész kis alkotói ars poetica rajzolódott ki. Kezdjük azzal, amelyiket kiszúrtam:

Rögtön éreztem, hogy egy virtigli zöld street artos áll az alkotás mögött! Kézzel vágott famintázatú tapéta – ki ne emlékezne erre a rémes tapétafajtára a nyolcvanas évekből! Az alkotás teljesen kézimunka, rétegesen egyszerű formában: színes háttérre ragasztott fa, a fán szív, abból kinövő képregényes szóbuborék, kézzel írt kommenttel. Egy matrica, egy téma. Van folytatásos is, itt ni:

Mindez kontextusban:
Ez még a szeptemberi állapot. A matricákat vagy leszedték, vagy leáztak (ez utóbbi is elég valószínű), a csempéket szintén eltüntette az idő. Pedig milyen kevés ilyen preparálás van a városban! Jó kis sorozat volt, kár, hogy nem írtam róla még akkor. Kár, kár! Ha elkapom a varjút, akkor végzek vele!

Liberthi ne add fel!
(Itt látszik az igényes BKV háttér is.)