fotó: Dezső TamásA beszélgetést készítette: Berényi Marianna
A kortárs kultúrával foglalkozó antropológus, hogyan kezeli az időt, hogyan viszonyul a kutatása tárgyához, az emberhez, a terephez és a tárgyakhoz?
Számomra a kulcskérdés az egy lépés távolság: ezt kevésbé az időben, mint inkább a módszertani mezőben kell megtennem. Ehhez nem árt, ha a saját jelenidejű kultúrájában kutató etnográfus/antropológus felvértezi magát az elmúlt 20-25 év társadalomtudományi diskurzusaiból származó kritikai gondolkodással, tudással és tapasztalattal. A múzeumoknak jót tesz, ha megszabadulnak a múltat túlzottan felértékelő, a kánonok változatlanságán alapuló gondolkodásmódtól, és megpróbálják összekötni a múzeumi raktárakban felhalmozott tudást azzal a mindennapi tudással és tapasztalattal, amiben maguk is élnek. Ebben a kortárs kultúrának kulcs szerepe van.
A fogyasztói társadalom részesei vagyunk, gyorsan cserélődő tárgyak ezrei, milliói vesznek körül, míg nem is olyan régen a módosabb otthonokban sem okozott leltárt készíteni az ingóságokról. Miként lehet a mai tárgydömpingben szelektálni?
Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, és nincs rá igazán jó válasz. Mérlegeld inkább azt, hogy te választasz, és nem az idő! Ez egy aktív, kutatáson és döntésen alapuló folyamat, nemcsak a fennmaradt a rostán elv. Miért gondolod, hogy a rostán fennmaradni tudományosabb, mint aktív, gondolkodó kutatóként választani? Miért nem hisszük el, hogy jobban választunk mint a rosta? Hogy többet megértünk egy tárgyból akkor, amikor még használatban van?
Mégis, hogyan válik valami jelentéssel bíró tárggyá?
Nem magától! Attól, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítok neki. Ránézek, kiválasztom, megvizsgálom, megpróbálom megérteni – a tágabb környezetével együtt. Ha kiemelkedő tárgy azért, ha esendő, akkor meg azért. És persze nemcsak a tárgy az érdekes. Sőt! Leginkább az a személy, aki a kutatón kívül ennek a tárgynak nevet és funkciót ad, aki használja, aki ezeket az összetett tartalmakat a tárggyal együtt magával húzza a múzeumba. De csak akkor, ha kutatóként látom, értem, és valóban behívom mindezt a gyűjteménybe. Minél több réteget „állítok elő”, annál jobban tudom „használni” – például a kiállításokban. Ha pedig jól és precízen dokumentálom ezt a folyamatot, a tárgy élő és aktív marad akkor is, amikor én már rég nem leszek sehol.
Ez a szemlélet a megszokottól eltérő hozzáállást, látásmódot kíván mind a muzeológustól, mind a kiállítások látogatóitól. Milyenek a visszajelzések, hogy fogadják a felhívásaitokat, programjaitokat?
Érdekes módon a szakmában sokkal több a passzivitás és az elutasítás. (…) A látogatók többsége nyitott, igaz mindig akadnak, akik elutasítják. A műanyag kiállítás vendégkönyvébe valaki beírta, hogy „már a Néprajzi Múzeum is befeküdt a fogyasztói táradalomnak és ilyeneket gyűjt”. Ilyenkor – ha van rá mód – elmagyarázzuk, hogy nem befeküdtünk, hanem arra a társadalomra fókuszáltunk, amelyben élünk. Mert a múzeum egyben médium is: nem megmondjuk a tutifrankót, hanem megértjük azt a közeget, amiben mi magunk is működünk – például itt a Kossuth téren, a főváros közepén. Butaság, ha nem veszünk tudomást arról, ami körülvesz bennünket. A kérdés inkább az, hogy szereted-e a saját jelenedet vagy sem, megakarod-e érteni, vagy elmenekülsz belőle és elutasítod?
És te? Szereted-e a saját jelenedet?
Nagyon szeretem. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden szép és jó. De ez egy nekem való kor. Kicsit jobb lenne, ha az emberek többet használnák a fejüket, önállóbbak és kritikusabbak lennének, a múzeumon innen és túl. Benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland. Azt hiszem, azóta vagyok igazán elememben, amióta a munkám, az érdeklődésem és az életem ideje szinkronba került és intézményesült. Persze az sem zavar, ha erről mások egészen másként gondolkodnak. De azért néhány éles eszű kollégát szívesen magammal rántanék!
A részlet a MúzeumCafé legújabb 19. számában olvasható interjúból való. A beszélgetést köszönöm Berényi Mariannak, a fotót pedig Dezső Tamásnak! A teljes szöveg a nyomtatott számban található Néprajzosok homokozójától a saját korunk kalandtúrájáig címen. A magazinból ajánlom még Pawel Leszkowicz A művészet győzelmet arat a tabuk felett. A kurátor a varsói Nemzeti Múzeum Ars Homo Erotica kiállításáról című írását!
