fotók: László Gergely; képek forrása: Ernst Múzeum
„Ide-oda mozgásukat életnek nevezik: a hangokkal és gesztusokkal kísért cikázás jelentéktelen ideig tart. Többnyire ugyanazt ismételgetik: futnak, sírnak, cipekednek, emlegetik és mérik az Időt, testükön mutogatják múlását. […] Az emberlények az időt csak visszafelé olvassák, előrefelé soha.” – jelenti egy női testbe bújt marslakó Tóth Krisztina Pixel című tárcanovellájában (in: Hazaviszlek, jó? Tárcanovellák, publicisztikák. Budapest, Magvető, 2009). A leírás hasonlít a távoli, ismeretlen, egzotikus helyekről szóló korai etnográfiákhoz, melyekben a tudósító megfigyeli és részletgazdagon leírja a szeme előtt zajló eseményeket, próbálja feltárni a láthatatlan összefüggéseket. De az irodalmi részlet mégis alapvetően eltér az etnográfiák jól bevált nyelvhasználatától: ez pedig az irónia biztos kezű alkalmazása: „Általában mozdulatlanul fekszenek a fényben. Vélhetően a barna homokhoz hasonlatos rejtőszínt kívánják elérni, ennek viszont ellentmondanak a rajtuk látható élénk textildarabok. Megmagyarázhatatlanul hosszú ideig dermednek így, talán valamiféle kozmikus sugárzást próbálnak felfogni. […] Egy hímnemű kifejlett egyed vízilénynek álcázza magát, az álcázás célja ismeretlen. Fenyegető másik lényt nem látok, fölmerül a gondolat, hogy az álcázás puszta játék, az egyedek szórakoztatását szolgálja.” – szövi Tóth Kriszta marslakója a tengerparti beszámolót. Nem tudjuk, mi a marslakó célja, de azt érzékeljük, hogy egyszerű cselekedeteinkről tudósít, leírja és próbálja értelmezni azokat.
Egy másik marslakó
„Utoljára jelentkezem erről a helyről. A közösség fokozatosan felbomlott. Igen tanulságos volt. Sokat tanultam e furcsa lények viselkedéséről. Úgy tűnik, szeretnek osztozni és együtt élni, de nem túl sokáig. Hát, ennyi volt. Nincs miért maradnom tovább. Jövök haza! Vége.” – hangzik a csillogó alufólia jelmezbe csavart „idegen” utolsó tudósítása, aki leteszi a telefonkagylónak látszó tárgyat, majd kitipeg a színről, elsiseg, ki tudja hová. Körülbelül itt ér véget a Jad Hanna – A kollektív ember című színdarab, amit amatőr színészek, önkéntesek és barátok mutattak be az azonos című kiállításban – Magyarországon harmadik alkalommal és változatban. A darab helyszíne a kiállítás „Színpad” terme: a kulissza – díszlettel, nézőtérrel, jelmezekkel és kellékekkel, a falon a szereplőkről készített jelmezes fotókkal. Mégsem csupán arról van szó, hogy a kiállítás egy tere alkalmilag megelevenedik, és nemcsak arról, hogy a kiállításban látható egy színdarab. Hanem arról, hogy a díszletekből és jelmezekből illesztett színházi tér egybekapcsolja és elrendezi a kiállítás idő-tér összefüggéseit. A kiállítás a történet és a történelem színpadává válik – ugyanúgy, ahogy a Jad Hanna kibuc vált azzá Izraelben, 1950-től napjainkig.
A színdarabban megelevenedő történetet a kiállítás bontja tovább. Kölcsönösen egészítik ki egymást. És miután a színdarab hangjátékként folyamatosan hallható a kiállításban, a színpadi tér az előadás nélkül is élő és érthető. A narrátor összekötőszövegeiből, az „idegen” lényegre törő, kissé ironikus tudósításaiból és a szereplők vitáiból rajzolódik ki a Jad Hanna kibuc elmúlt hatvan éve, az alapítástól kezdve, a konfliktusokon és elvándorlásokon, majd az új helyzeteken és szereplőkön keresztül egészen a közösségi ház lebontásáig és elégetéséig. Ugyanezt a kiállításban az alkotói és kurátori „hang” rendezi el különféle médiumok segítségével egy több síkon olvasható értelmezéssé. A több év alatt összegyűjtött, tárgyszavazott archív fotóanyag, dokumentumok, a helyszínen készített fényképek, beszélgetések és filmes interjúk kerülnek színre a műfajilag összetett kiállítási forgatókönyv segítéségével. A Jad Hanna kiállítás ugyanis az archívum gyakorlata és metaforája mellé beemeli a rekonstrukció és a színház praxisát és metaforáját, és magától értetődően kapcsolja egybe a kettőt a prezentáció terében.
A kiállítás: László Gergely – Tehnica Schweiz: Jad Hanna – A kollektív ember (2008-2010); Ernst Múzeum, 2010. november 6. – december 31.
A kiállításról írt tanulmány teljes szövege a Balkon 2011_1 számában olvasható Egy frufru két krumpli – archívum, teátrum és kiállítás címmel.
További részletek a szövegből:
archívum – egy kis elméleti zsolozsmázás
szcenírozás – újra egy kis elméleti zsolozsmázás
Egy másik marslakó
„Utoljára jelentkezem erről a helyről. A közösség fokozatosan felbomlott. Igen tanulságos volt. Sokat tanultam e furcsa lények viselkedéséről. Úgy tűnik, szeretnek osztozni és együtt élni, de nem túl sokáig. Hát, ennyi volt. Nincs miért maradnom tovább. Jövök haza! Vége.” – hangzik a csillogó alufólia jelmezbe csavart „idegen” utolsó tudósítása, aki leteszi a telefonkagylónak látszó tárgyat, majd kitipeg a színről, elsiseg, ki tudja hová. Körülbelül itt ér véget a Jad Hanna – A kollektív ember című színdarab, amit amatőr színészek, önkéntesek és barátok mutattak be az azonos című kiállításban – Magyarországon harmadik alkalommal és változatban. A darab helyszíne a kiállítás „Színpad” terme: a kulissza – díszlettel, nézőtérrel, jelmezekkel és kellékekkel, a falon a szereplőkről készített jelmezes fotókkal. Mégsem csupán arról van szó, hogy a kiállítás egy tere alkalmilag megelevenedik, és nemcsak arról, hogy a kiállításban látható egy színdarab. Hanem arról, hogy a díszletekből és jelmezekből illesztett színházi tér egybekapcsolja és elrendezi a kiállítás idő-tér összefüggéseit. A kiállítás a történet és a történelem színpadává válik – ugyanúgy, ahogy a Jad Hanna kibuc vált azzá Izraelben, 1950-től napjainkig.
A színdarabban megelevenedő történetet a kiállítás bontja tovább. Kölcsönösen egészítik ki egymást. És miután a színdarab hangjátékként folyamatosan hallható a kiállításban, a színpadi tér az előadás nélkül is élő és érthető. A narrátor összekötőszövegeiből, az „idegen” lényegre törő, kissé ironikus tudósításaiból és a szereplők vitáiból rajzolódik ki a Jad Hanna kibuc elmúlt hatvan éve, az alapítástól kezdve, a konfliktusokon és elvándorlásokon, majd az új helyzeteken és szereplőkön keresztül egészen a közösségi ház lebontásáig és elégetéséig. Ugyanezt a kiállításban az alkotói és kurátori „hang” rendezi el különféle médiumok segítségével egy több síkon olvasható értelmezéssé. A több év alatt összegyűjtött, tárgyszavazott archív fotóanyag, dokumentumok, a helyszínen készített fényképek, beszélgetések és filmes interjúk kerülnek színre a műfajilag összetett kiállítási forgatókönyv segítéségével. A Jad Hanna kiállítás ugyanis az archívum gyakorlata és metaforája mellé beemeli a rekonstrukció és a színház praxisát és metaforáját, és magától értetődően kapcsolja egybe a kettőt a prezentáció terében.
A kiállítás: László Gergely – Tehnica Schweiz: Jad Hanna – A kollektív ember (2008-2010); Ernst Múzeum, 2010. november 6. – december 31.
A kiállításról írt tanulmány teljes szövege a Balkon 2011_1 számában olvasható Egy frufru két krumpli – archívum, teátrum és kiállítás címmel.
További részletek a szövegből:
archívum – egy kis elméleti zsolozsmázás
szcenírozás – újra egy kis elméleti zsolozsmázás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése