vegyük kézbe a kamerát, és fussunk vele!

"Dramaturgiai szempontom lényege, hogy ki akarom dobni a legtöbb megszokott, de nélkülözhető kényszert, menekülök a ridegségtől, de ugyanakkor nem feledkezem meg róla, hogy a film egyfajta kommunikáció” – olvasható egy Lars von Trierrel készült interjúban. Trier vállalja, hogy legalább kísérleti jelleggel másra figyel, mint amit addig megszoktunk: előtérbe helyezi az atmoszféra szerepét, francia, német és orosz elődökre hivatkozva lázad, ezt persze élvezi, kísérletezik a leleplezéssel, szakítani próbál a konvencionális filmkészítési hagyománnyal, mégis önkritikus saját kezdeményezéseivel szemben: „természetesen lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen, aki örömét leli az ilyen dolgokban” – nyilatkozza ugyanebben az interjúban. Tehát annak ellenére, hogy a DOGMA95 Tisztasági fogadalma alapvetően technikai jellegű kitételeket tartalmaz, a koncepció valójában a játékfilmkészítés módszertani elveit érinti. Hatására élvezetes és kevésbé élvezetes alkotások egyaránt készültek, a fogadalom elemeinek szabad felhasználásával. Nagyjából így összegezném az előző blogbejegyzés (Illúzió helyett szemtől szemben) tanulságait, és innen lépek tovább: hazai pályára, a múzeumok és a kiállítások világába. Kézbe veszem a kamerát, és megpróbálok futni vele.

Lola rennt / Run Lola Run / A lé meg a Lola; Tom Tyker filmje (1998)

Mi a MaDok?

A Néprajzi Múzeum 2003 óta koordinálja a MaDok fedőnevű kortárs múzeumi és kutatói hálózatot, amiben kitűntetett szerep jut a minket közvetlenül körülvevő kortárs mindennapi kultúra múzeumi dokumentálásának, kutatásalapú, mégis tárgycentrikus feldolgozásának, a múzeumi gyűjtemények mai hétköznapi tárgyakkal való kiegészítésének. De ugyanilyen fontos, hogy az eredmények, a tárgyak, a képek és a történetek a látogatók számára is hozzáférhetővé váljanak, és ne csak ötven vagy száz év múlva, hanem a kutatói kérdésekkel és válaszokkal szinkrón időben. Megfigyelni, kutatni és muzealizálni a jelent (a ma dokumentálása), abban az időben, amikor mi, és nem az idő rostája szelektál. A múzeumi jelenkutatás során ugyanis nem az kerül a múzeumba, ami „marad”, hanem amit választunk. A program missziója szerint: intézményi munkamegosztásban. Ez lenne a működés ideális állapota. A mindennapi munka persze nem tükrözi ezt a harmonikus mintázatot, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt vannak.

A MaDok-program logója; Grafika: Gerhes Gábor

A Kiállítási dominó logója; Grafika: Gerhes Gábor

A program legsikeresebb vállalkozása a Kiállítási dominó című sorozat volt, melynek során két és fél év alatt összesen 19 kiállítás készült a programban résztvevő közgyűtjemények és egy egyetemi tanszék részvételével. De nemcsak a leglátványosabb, hanem a legdrágább kezdeményezés is ez volt. Azóta is úgy emlegetjük ezt az időszakot, mint valami „aranykort”, amiben a frissen szerzett tárgyak, a kutatási témák és maguk a múzeumok is új szerepben váltak láthatóvá: a kortárs kultúrával közvetlen dialógusra lépő korszerű intézményként. Viszont annak az esélye, hogy a MaDok-program egy újabb dominó-projektet valósítson meg – a jelenlegi financiális keretek között – a nullával egyenlő. Hogy lehetne mégiscsak archiválni, dokumentálni és ki is állítani úgy, hogy a kutatómunkát és az intézményeket is láthatóvá tegyük, és mindezt költséghatékony formában, minél több helyen és időben, együttműködésben?

Ez nem egy múzeum?

A terv egy közgyűjteményi együttműködésen alapuló alternatív kiállítási és dokumentációs projekt Ez nem egy múzeum? munkacímen (a címhez Tihanyi Dominika: Menü Köztérhasználatra 2010-es projektje adott ötletet). A megvalósítás műfaja egy olyan alternatív kiállítás, amit érvényes műszakival rendelkező, szállítható lakókocsiban rendezünk be. A projektterv szerint a munka négy egymással összefüggő modulból áll: (1) egy mozgó, lakókocsiban megrendezett kiállításból; (2) egy kortárs tárgytörténet-archívumból; (3) egy szabadtéri fotóműteremből; (4) és múzeumpedagógiai akciókból. A projekt tartalmi váza és koncepciója a mobilitás és a mozgás kulturális meghatározottságára épül, a tárgyhasználat hétköznapi és személyes dimenzióinak, etnográfiai, társadalomtörténeti és speciális szakterületi leírásának előtérbe állításával. Tehát egyfelől mozgósítja, másfelől házhoz szállítja az elmúlt években a MaDok-programban megvalósított és témához kapcsolódó tudások egy részét, ezzel együtt pedig újra kísérletet tesz arra, hogy a programot láthatóvá és hallhatóvá tegye a közönség számára.

LEGO lakókocsi; A kép forrása: flicker.com

Gusztáv közlekedik

A kiállítás egy személygépkocsival vontatható lakókocsi belső és külső tereit lakja be – reményeim szerint: otthonosan. A lakókocsi az installáció tere, egyben a kiállítás első számú tárgya, amely előtörténetével és utóéletével együtt válik majd egy múzeumi gyűjtemény részévé. Nevezzük Gusztávnak, és nézzük meg, milyen, amikor Gusztáv közlekedik!

Nepp József Gusztáv figurája

A kiállítás tartalmi szerkezete John Urry Mobilities (Oxford, Polity Press, 2007) című könyvétől indul, annak 12 mozgással és mobilitással kapcsolatos fogalmát tekinti kiindulópontnak, amelyek újabbakkal bővülnek majd ki. Az alapfogalmak nagy léptékekben lefedik a mozgás és a kultúra összefüggéseit, és kellőképp tágan kezelik ahhoz, hogy a legkülönfélébb szegmensek jelenjenek meg a lakókocsiban. Urry megközelítésének lényege, hogy egy jelenséget a maga komplexitásában fejt ki: nem leegyszerűsít, hanem elemekre bont. A mobilitás kulturális dimenzióit és rendszerszerűségét változásaival és változataival együtt kezeli, miközben elmossa a határt a természet- és társadalomtudományok között. Így kerülnek egymásmellé az elemzésben olyan mobilitás-fogalmak, mint például a menekülés, az üzleti utazás, a tanulás célú „felfedezés”, az orvosi célú utazás, a katonák és a hadsereg mozgása, a nyugdíjasok migrációja, a közeli családtagokhoz irányuló „követő utazása”, a diaszpórák utazásai, a gazdagabb régiókra irányuló, elsősorban munkavállalásra vonatkozó (illegális) utazás, a turizmus, a rokonlátogatás és végül a rendszeres munkába járás. (A kötetről elemző recenzió: Bódi Jenő Paradigma a garázsból. John Urry a mobilitás változó rendszereiről. In: MaDok-füzetek 7.) De ezek a fogalmak további mentalitásokkal és esetekkel is kiegészíthetőek: mint például a tájékozódás, a virtuális utazás, a környezetbarát „zöld út”, a közlekedés és az öltözködés, vagy akár az intézmények költözése és költöztetése. Alapkérdés, hogy a sok apró változás miként hoz létre rendszerszintű átalakulást? Hol jelenik meg a változásokban a mindennapiság? Miként nyilvánulnak meg a globális áramlások és a szemtől szembe kapcsolatok összefüggései? A hétköznapi változások miként alakulnak performatív eseménnyé? És ezekben a kérdésekben tényleg csak a mozgás és a kultúra összefüggései tükröződnek? Vagy akár a közgyűjtemények mindennapi tevékenysége, kérdései és válaszai is láthatóvá válhat? A válaszok a tárgyválogatás, a prezentáció, a kapcsolódó programok és a látogatókkal kialakított személyes diskurzus során jönnek létre.

A fogalmakhoz kapcsolódó tárgyak, mozgó- és állóképek, dokumentumok a kortárs tárgykultúra – a kutatásokon keresztül: a múzeumi gyűjtemények – részei, amelyek az installációval, illetve a használók személyes történeteivel, a muzeológusok leírásaival (azok történetté formált szövegeivel) együtt elevenednek meg. A kiállítótér (a lakókocsi) egy olyan speciális teret hoz létre, amiben egymáshoz tapad a téma az installációval. És ebbe az az üzenet is beépíthető, hogy a múzeum nem egy változatlan és statikus „valami”, hanem összerakható, mozdítható és kiegészíthető tudás – amit a projekt ideje alatt „házhoz szállítuk”. A lakókocsi mint tér továbbá kellőképpen „privát” ahhoz, hogy a tárgyak személyes történetei „otthonosan” elhelyezhetőek legyenek benne. Berendezése és installálása pedig nem kevés kihívással járó látványtervezői feladat.

Kevin Cyr: Camper Bike; A kép forrása: kevincyr.net

Gusztáv nyaral

Terveink szerint a lakókocsi nyáron indul a Néprajzi Múzeum elől, budapesti és vidéki helyszínek érintésével, a projektben közreműködő intézmények, továbbá nyári fesztiválhelyszínek bejárásával. Az üzemeltetésben a kiállítás megtekintése mellett fontos elem az interakció és a dokumentálás. A projekthez – az EtnoMobil kampány hagyományait folytatva – kapcsolunk egy tárgytörténet-archívumot: a mozgással, mobilitással, meneküléssel, migrációval, munkába járással, turizmussal, stb. összekapcsolódó személyes történetek és esetek gyűjtését, a történetek helyben rögzítésével, a „mesélők” írásra ösztönzésével. Az archívumhoz készül egy blog (a kiállítás mozgási naplója), ahol a történetek folyamatosan megjelennek. Így nemcsak a lakókocsi mozgása lesz követhető, hanem a téma alakulása és az archívum bővülése is. De a lakókocsit ki is fordítjuk: a történetekek dokumentálásához ugyanis kapcsolódik egy szabadtéri fotóműterem: a „mesélők” és a tárgyak közös fotózása, amit előzetes terveink alapján a Kontakt Fotóművészeti Iskola hallgatóinak segítségével üzemeltetünk helyszínről helyszínre. A részvételen alapuló látogatói aktivitásokat egészítik ki a forgatókönyv továbbgondolására épített játékos és elgondolkodtató múzeumpedagógiai akciók (a módszert Joó Emese múzeumpedagógus dolgozza ki a projekt részére, aki alkotótársként vesz részt a kiállítás létrehozásában).

A vágy titokzatos és a kiállítás első tárgya

Alkotói ambíciók és múzeumi Dogma-elvek

A kiállítási projekt nem kisebb tudományos és társadalmi ambícióval készül, minthogy egy alternatív kiállítással lehetővé tegye a kortárs kultúra komplexitásának megragadását, mozgatható kis térre fordítását – személyes történetek, múzeumi esettanulmányok és aktív archiválási munka egybekapcsolásával. Cél a múzeum mint gyűjtemény és kiállítótér határainak időleges feloldása, a múzeum (fizikai és módszertani) kereteinek tágítása, a látogatókkal személyes kapcsolat kialakítása, közvetlen együttmunkálkodás megvalósítása. Továbbá a múzeumban folyó, részben láthatatlan tudományos és módszertani munka izgalmas tálalása, egy mozgékony és korszerű új múzeumi műfaj megvalósítása – a részvételen alapuló művészeti tevékenység tudományos (múzeumi, kiállítási) szférához integrálásával.

De miért vezettem fel a koncepciót a játékfilmes terepről ismert (és nem keveset kritizált) Dogma-elvekkel? A megújulást az alapoknál kezdeni? Igen! A kiállítás válasza egy „egyszerű” tárgy és történet felépítés, amit egy kísérleti installációs megoldással fordítunk térre és vizuális nyelvre. Feladni az egyszerű automatizmusokat és a kényelmet? Igen! Fogni és kimenni a múzeum falai közül, utaztatni, intenzíven üzemeltetni, „élő egyenesben” közvetíteni a választott témát. Felelősségteljesen, módszeresen és kritikusan reflektálni a közvetlenül minket körülvevő világra? Igen! A látogatók közvetlen bevonásával, diszkurzív és reflexív észrevételeik gyűjtésével és azonnali bemutatásával. Új alternatívákat keresni? Igen! A nagy alapterületű, drágán kivitelezhető, majd helyszínről helyszínre költségesen újrainstallált kiállítás helyett egy kis, kompakt, mozgékony, házhoz szállítható kész mű létrehozásával. Azonosítani és kreatívan megújítani a műfajokat, melyeket használunk? Nem kerekre csiszolt, hanem komplex és bonyolult témákkal dolgozni a nyilvános állásfoglalások megfogalmazása során? Igen és igen! Nem lesz kényelmes, de egészen biztos hogy tanulságos és élvezetes munka lesz kézbe venni a kamerát és futni vele. Lehet, hogy néha majd bemozog a kép. Lehet, hogy nem lesz olyan kényes-fényes, mint egy hollywoodi nagyprodukció. Biztos, hogy nem megy majd minden elsőre tökéletesen, de nagyon demokratikus, nagyon közeli, atmoszférateremtő, barátságos, közvetlen, kísérletező munkának szánom, amiben bárki részt vehet, aki nyitott a játékra, alkotóként, nézőként vagy olvasóként egyaránt.

Lola rennt / Run Lola Run / A lé meg a Lola; Tom Tyker filmje (1998)

A szöveg eredetileg a tranzit.blog bejegyzéseként készült.

illúzió helyett szemtől szemben

Túl kifejezésen, zavaron és kompromisszumon – és a NAGY szavakon –, túl a sóson, túl az édesen, nézzünk új gondolatok után, amelyek talán nem oly’ látványosak, mint a sztár- és primadonnaépítészet megnyilvánulásai, mégis inspiráló, közeli, minimális eszközöket megmozgató, illúziómentes (?), szemtől szembe helyzeteket eredményeznek – adott esetben a celluloidon, de konvertálás után akár egy múzeumi kiállítótérben is. Menjünk időben vissza tizenöt évet, és vegyünk egy másik műfajt: a nagyjátékfilmet és a mozizást!

Az Idióták című film főcíme

Az új újhullám és a friss levegő

1995-ben Koppenhágában Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán filmrendezők DOGMA 95 címen fogalmaztak kiáltványt a mozgóképes játékszabályok megváltoztatására, a hollywoodi megaprodukciók egekbe szökő előállítási és reklámköltségei ellenében. A kiáltvány létrehozásának célja egy új vizuális nyelv, kompozíciós eljárás és szerkesztési mód kidolgozása melletti érvelés volt, egy új játékfilmes alternatíva felvázolásával. Mint minden szakítás és szembefordulás, ez is tartalmazott kamaszos túlzásokat, de az alapgondolat több, filmes kontextuson túlmutató tanulságot is sűrít. Nézzünk néhány megfontolható passzust!


A Dogma 95 kiáltvány és a kapcsolódó Tisztasági fogadalom szerint a Dogma-koncepcióra épülő játékfilmek felvételeit valóságos helyszíneken kell készíteni, melyeket nem lehet kiegészíteni sem kellékkel, sem díszlettel (ha mégis díszletre lenne szükség, akkor olyan helyen kell forgatni, ahol ez rendelkezésre áll). A történetnek itt és most kell játszódnia, a szituációnak valóságosnak kell lennie, a történet nem lehet sekélyes, és nem lehet benne gyilkosság. A hang és a kép felvétele szinkron módon történik (például a zenésznek is szerepelnie kell a filmben). A képek felvételéhez kötelező a kézi kamera használata, optikai trükkök, szűrők és mesterséges fény alkalmazása nélkül. Az alapanyag: 35 mm-es színes film. A kritériumok elsősorban technikai jellegűek, a kiáltvány mégis ideológiai irányba mutat. A felsorolt komponensek első ránézésre leszűkítik a filmes lehetőségeit, aki így viszont – más megközelítésben – csak arra tud koncentrálni, ami a kamera előtt történik. Szemtől szemben, itt és most. Ebből kell összeraknia az interpretációt. Ami nem lehet műfaji film, a rendező neve pedig nem szerepelhet a főcímlistán. A kiáltvány szövege egy esküvel zárul: „mint rendező, esküszöm, hogy megszabadulok személyes ízlésemtől! Többé már nem vagyok művész. Esküszöm, hogy tartózkodom attól, hogy »művet« alkossak, mivel a pillanatnyit többre értékelem az egésznél. Elsődleges célom, hogy mind a karakterekből, mind a beállításokból az igazságot hozzam felszínre. Esküszöm, hogy erre fogok törekedni minden lehetséges eszközzel, akár a jó ízlés vagy esztétikai szemlélet árán is. Ezzel megteszem a Tisztaság fogadalmát. Koppenhága, 1995. március 13. hétfő, Lars von Trier, Thomas Vinterberg”. Puritán, karcos-harcos megközelítések. A kényes-fényes Hollywood trónfosztása? Amit egy maroknyi dán visz véghez? Nemcsak egy nagy blöff az egész?

A kiáltvány első felolvasása meglehetősen teátrálisan zajlott: 1995-ben a párizsi Odéon moziban, a száz éves mozgókép tiszteletére rendezett konferencián Trier (az akkor már Európában ismert, egyetlen meghívott dán rendező) provokatív hangon felolvasta a fogadalmat, majd a hallgatóság közé szórta a piros röplapokat és kirohant a teremből. Vélhetően nézett nagyot a tisztelt közönség! Az első film, a Születésnap (Festen) 1998-ban készült el, majd még ugyanabban az évben az Idióták (Idioterne). Az elsőt Vinterberg, a másodikat Trier jegyzi – bár nevük nem szerepel a főcímlistán. Az első négy alkotás sorszámozva jött ki (Dogma 3: Mifune utolsó dala, 1999; Dogma 4: A király él, 2000), aztán a számozás elmaradt, viszont a Dogma 95 máig termeli az alkotásokat, világszerte, megújuló formában – bár a fogadalom szabályainak lazításával, a különféle filmes eszközök ötvözésével, elsősorban fiatal európai filmrendezők kísérleteiként. A Dogma elképzeléseket sokan kritizálják a technikai kötöttségek, azok betarthatatlansága miatt, de például Mette Hjort dán filmesztéta és filmkritikus szerint épp az egységes szándék hiánya és a kiáltványban foglaltak eklektikussága teszi a koncepciót érdekesé és termékennyé: „A Dogma 95-ben leleményesen ötvöződik az irónia és a véres komolyság, a cinizmus és a problémacentrikusság, az önreklámozás és a háttérbe vonulás, a politikai éleslátás és a puszta játék.” – ahogy elemzésében fogalmaz (Mette Hjort: Dogma 95. A Hollywoodra adott dán válasz globalizálódása. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat. 2006/2: 94-115). És ezek a szervezőelvek nemcsak a filmek technikai eljárásai, hanem a témaválasztás és a dramaturgia szintjén is felismerhetőek.

Lars von Trier és barátja a kamera A kép forrása: collider.com

Trier mielőtt a Dogma-koncepció élharcosává vált, hazájában már ismert volt, elsősorban a vágás és a képszerkesztés terén kialakított újszerű megközelítésével, ami épp ebben az időszakban a dán tévében őrült nagy sikerrel játszott Birodalom (Riget) című tévésorozatban láthatott a nagyközönség. Már ekkor kiemelt szerepet szánt a film és a téma különös atmoszférájának megteremtésének, és nyitott szerkezetű alkotások létrehozásának. (Többen hasonlították a sorozatot David Lynch Twin Peaks sorozatához – szerkezetében, dramaturgiájában és népszerűségében egyaránt.) A Dogma-kritikusok szerint Trier ismertsége és népszerűsége nagyban járult hozzá a koncepció ismertté válásához. Ha pusztán egy maroknyi dán lázadásaként jelent volna meg a kiáltvány, hamar elnyelte volna az idő és a filmipar.

Rendező vagy filmcsináló? A kép forrása: Idiot Savant Online

Trier az Idióták forgatásán A kép forrása: AllMoviePhoto.com

Más hullámok, más levegők

De mitől lehet izgalmas és inspiráló a Dogma-koncepció és a kortárs kultúrára reflektáló kiállítási munka összeolvasása? Lehet-e több az ötlet és a próbálkozás egy gyenge blöffnél?

Vizuális műfajokban is dolgozó muzeológusként fontosnak tartom az olyan koncepciókat, amelyek a megújulást az alapoknál kezdik: például az egyszerű automatizmusok tudatosításánál (így szoktuk!), a kényelem feladásánál (ide szoktuk!), a kényelmetlen kérdések vállalásánál (ez tényleg kiállítás?). Hívjuk ezt módszertani alapoknak! A Dogma-koncepciót elfogadó alkotók filmjeikben közvetlenül reflektálnak a világra. Hívjuk ezt társadalomkritikus gondolkodásnak! Az alkotók új alternatívákat próbálnak ki az alkotás során, azonosítják a műfajokat és a műfaji elemeket, amelyeket használnak – azaz intenzív tudástermelést valósítanak meg a munka során. Továbbá problémaorientált témákat vesznek elő, amelyeket megdolgoznak és segítségükkel nyilvános kritikát fogalmaznak meg a társadalomról, amelyben élnek (ne feledjük: fejlett demokráciáról és jóléti államról van szó! – mármint Dánia esetében). Újracsak a módszertani tudatosság és a társadalomkritika. Talán érzékelhető, hogy nem csupán elutasításról, saját homokozó elkerítéséről, hanem egy megvalósítható játékfilmes alternatíva kidolgozásáról volt és van szó, amely – ha változtatásokkal, de – életképes megoldásnak bizonyult. A célok között nem szerepel explicit módon, de a költséghatékonyság ugyancsak része volt a Dogma-koncepció szemelőtt tartásával készült alkotásoknak. (Bár azt is rögtön elismerem, hogy az alapítók által készített első két film súrolja a nézhetőség határát. Türelem és nyitottság kell hozzá. Nem kevés. De akkor jól szórakozunk.)

A Dogma-koncepció pedig hatott más vizuális és performatív területekre is, mint például a tánc, a színház, az építészet, a várostervezés, a komputerjáték-tervezés és a politika. A kérdés tehát az, hogy mindez például a múzeumi gondolkodásmód számára is izgalmas és inspiráló lehet-e? A megújulást az alapoknál kezdeni? Feladni az egyszerű automatizmusokat és a kényelmet? Vállalni a kényelmetlen kérdéseket? Felelősségteljesen, módszeresen és kritikusan reflektálni a közvetlenül minket körülvevő világra? Új alternatívákat keresni? Azonosítani és kreatívan megújítani a műfajokat, melyeket használunk? Nem kerekre csiszolt, hanem komplex és bonyolult témákkal dolgozni a nyilvános állásfoglalások megfogalmazása során? Számomra ezek egytől egyig kihívást jelentő megközelítések. Szeretem a piros röplapokat (akárcsak a piros pólót), de ezesetben eltekintek attól, hogy hevesen a levegőbe szórjam a kérdéseimet. Sokkal egyszerűbbet találtam ki. Miután a múzeumi kiállítás mint műfaj – a filmhez hasonlóan – már elmúlt száz éves, talán valóban érdemes tudatosan törekedni az alapokat is érintő, módszertani megújításra. És azt is látjuk, hogy a ma magyarországi kulturális közegben egyre kevésbé van mód költséges vállalkozások megvalósítására. Marad tehát a kézi kamera? De milyen eszközre cserélhető le a kiállítási praxisban a szereplőkkel együtt futó, könnyű kézi kamera mozgása?

A következő bejegyzésben innen folytatom egy konkrét kiállítási terv megfogalmazásával.

Hullámtörés, 1996

A szöveg eredetileg a tranzit.blog bejegyzéseként készült.

kifejezés, zavar és kompromisszum

Egyre gyakrabban kísérletezem azzal, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait (szövegeket, képeket, eseményeket, kiállításokat és magyarázatokat) illesztek egymás mellé, és „összeolvasom” őket. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak, csupán élvezem a behelyettesítést, játéknak tekintem az akciót, aztán néha megdöbbenek, mennyire „igaz”, amit az „új szöveg” állít. A módszert nem én találtam fel. És valójában inspirációnak használom: azokhoz a munkákhoz, amelyeken épp dolgozom. Azért, hogy kiszakadjak abból a fogalmi erőtérből, ami közvetlenül körülvesz.

Ismeretlen festő: Olvasó nő (Gerber Pál gyűjteménye)
A kép forrása: mucsarnok.hu

Mindennapjaimat egy múzeumban töltöm, de sokat járok színházba, élőszóban pedig gyakran keverem a színház és a múzeum, a kiállítás és az előadás szavakat, véletlenül – akárcsak egy nagymama az unokái nevét: egyformán szereti őket, de a látás örömében hirtelen összecsúsznak a fogalmak. De így is érti mindenki, kiről és miről beszél. És együtt nevetnek rajta. Néhány éve aztán tudatosan végigolvastam Hudi László és Imre Zoltán Nemzeti Színház – mindenkinek! című 2007-es pályázatát úgy, hogy a színház szót hangosan múzeumra cseréltem. Nem állítom, hogy minden stimmelt, de nagyon sok ponton elgondolkodtatott a szöveg egy projekt-alapú produkciós-múzeum elképzelésről. De azt is megértettem, mennyire kötöttek intézményi kereteink, és mennyire nem kompatibilis a szöveg az intézményesített valósággal. Talán ez volt az első eset, amikor megfordult a fejemben, hogy a behelyettesítés tapasztalatait leírom – kissé szemtelen, provokatív szövegben, de nagyon barátságosan és játékosan. Aztán mégsem tettem meg. Elsodorták az ötletet a mindennapok.

Viszont tavaly ősszel a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján mégiscsak előálltam két hasonló kísérlettel. Az előadás nem volt nagy siker, talán többen kellemetlenül is érezték magukat. Holott: a kellemetlen kérdések megfogalmazása a változás és változtatás első bíztató jele. Az alábbiakban elmesélem az egyik példát, és visszatekintve kommentálom, majd egy következő bejegyzésben folytatom és továbbgondolom.

Nemrég láttam a ted.com web site-on egy 2009-es előadást, amiben Daniel Libeskind lengyel születésű, amerikai építész 17 fogalom segítségével beszélt 18 percben az építészet és az inspiráció viszonyáról. Ebből az előadásból idézek néhány mondatot:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget: sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy az építészet a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye. […] A kifejezés az, ami az építészetnek értelmet ad. S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… Az építészet] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”

Royal Ontario Museum of Art
A kép forrása: FLICKR

Eddig a rövid idézet. A „kifejezés” az egyik a 17 fogalomból, amelyre Libeskind mondanivalóját építi. Az előadás, elismerem, kissé didaktikus, de roppant jól felépített, feszes, mégis asszociatív. Még utalok rá, dolgozom vele, de előbb néhány mondat a TED koncepcióról és a site-ról.

A TED története 1984-ben kezdődött egy konferenciával, amely három témakörre (TED: Technology, Entertainment, Design) épült. Ezt további konferenciák követték, éveken keresztül. Az előadások felvételeiből indult el a ted.com web-site, ami azóta is folyamatosan bővül, és mára már fordítási projekttel, televíziós előadássorozattal, ösztöndíjjal és díjjal is kiegészült, viszont továbbra is nonprofit keretek között működik. (2011-ben a TED díját JR, a világszerte ismert street art művész kapta.) A konferencia előadóinak 18 perc áll rendelkezésükre, hogy valami értelmes dologról beszéljenek: a munkájukról, a gondolataikról, gyakorlati, elméleti kérdésekről, fogalmakról. (E tekintetben a magyar tudósoknak is volna mit tanulniuk!) Az előadásokban vastagon benne van a kortárs kultúra: a koncepciókban és a bemutatott, megvalósult alkotásokban egyaránt. Ez a társadalmi kontextus.

Most nézzük közelebbről a kiemelt szövegrészt! A feladat rém egyszerű: a fenti idézetben kicserélek néhány szót, és felvázolom, milyen az a múzeum, és milyen az a kiállítás, amely számomra inspirációt jelent. Létrehozom a Libeskind előadásrészlet meghekkelt változatát, és nemcsak azért, hogy zavart keltsek:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik a magyarországi múzeumok és kiállítások nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy a múzeum a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye […] a kifejezés az, ami a múzeumnak és a kiállításoknak értelmet ad. S természetesen a kifejező múzeumok és kiállítások nem némák. A kifejező múzeumok és kiállítóterek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező múzeumi terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… A múzeum és a kiállítás] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”

A drezdai Hadtörténeti Múzeum – építés közben
A kép forrása: ArchiThings

Valahogy így. A Pulszky konferencián állva kellett beszélni, egy pulpitus mögül. A szöveget olvastam, de végig az járt a fejemben, mennyivel meggyőzőbb lennék, ha kívülről mondanám. Ha nézném a közönséget, keresném a szemkontaktust, figyelném a reakciókat. De erre sajnos nem vagyok alkalmas, túlságosan izgulok. És kapaszkodom az otthon megírt, ámbár élőszóra szabott nyomtatott előadásszövegembe. Így a hangomat használtam: nagyon expresszívnek éreztem magam, a kicserélt fogalmakat mindig erősen megnyomtam, és a tőlem telhető leglassabb tempót választottam az olvasáshoz. És piros pólót húztam, mert egy képzőművész barátom egyszer azt mondta, hogy az odavonzza a tekintetet. Néma csend volt. Ez nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy igazi színházi előadás. Bár vastaps és többszöri meghajlás nem volt a végén. Ma sem tudom, értették-e, mit szeretnék mondani. A zavart pedig az előadás másik felében csak tovább fokoztam (a következő bejegyzésben majd erről mesélek).

A szöveg a mai napig nem jelent meg nyomtatásban. A kissé teátrális behelyettesítésre és összeolvasásra nemcsak azért tettem kísérletet, mert a mai múzeumok és kiállítások – véleményem szerint – könnyedén illeszthetőek a TED három alapfogalmához, a technológiához, a szórakozáshoz és a designhoz. Hanem azért is, mert az építészet, a múzeum és a kiállítás Libeskind gondolataiban és munkájában is erősen kapcsolódik össze. Építészként innovatívan, komplex és előremutató módon gondolkodik a múzeumról mint kortárs médiumról, a kiállításról mint kifejezési formáról, mint kortárs vizuális műfajáról, annak tudományos, társadalmi és kulturális szerepéről. Továbbá olyan alkotó, aki többféle látványosságban is kipróbálta már tudását, járatos a spektákulum kultúrájában: legyen az egy lakóház, egy egyetem vagy kutatóintézet, egy múzeum vagy akár egy operaszínpad. Radikális, zavarba ejtő, talán többeknek kicsit kényelmet is, de a kompromisszum sem idegen tőle. (Erre példa a berlini Jüdisches Museum építészeti megformálása: az épület és a kiállítótér sűrű, jelentésteli rétegeinek több mint tíz évig tartó, tudományos és közéleti vitába ágyazott alkotófolyamata.)

Tehát: legyünk kifejezők, okozzunk egy kis zavart, de legyünk képesek kompromisszumt kötni. A „kifejezés”, a „zavar” és a „kompromisszum” tehát mindenképpen olyan fogalmak, amelyekre érzésem szerint a kortárs muzeológiának is szüksége van: legyen szó múltbeli vagy jelenkori történetek feldolgozásáról és kiállításáról, gyűjteménygyarapításról, kutatásról vagy publikálásról. Az alkotói késztetések és a kifejezés „kényszere” tehát nemcsak a városokban, hanem a múzeumok vizuális műfajaiban is változnak, és ezek a változások nemcsak izgalmasak és élvezetesek, hanem szükségesek is. A display ugyanis egy olyan, különféle koncepciókra épített kiállítási felület, a „kifejezés” tere, amely egy-egy diszciplínán belül mára kutatási témává, etnográfiai/antropológiai tereppé is vált. A kifejező kiállítási terek létrehozása (és elemzése) során a kiállításokban kialakított vizuális műfajok, dialektusok, idézetek, metaforák és expresszív árnyalatok is láthatóvá és átláthatóvá válnak. Hiszen a kiállítás nem attól „ki-állítás”, hogy a tárgyakat kivesszük a gyűjteményből, és egy másik fizikai környezetbe állítjuk, hanem attól, hogy segítségükkel, rajtuk keresztül létrehozunk jelentéseket, új és kifejező – esetleg első látásra zavartkeltő – olvasatokat.

És a játék innen folytatódik tovább!

A szöveg eredetileg a tranzit.blog oldalon jelent meg.