Holmes kisasszonynak malaca van

Vinkler Zsuzsinak, Berényi Mariannak
és György Péternek barátsággal

Imádom a feladványokat és a rejtvényeket, és teljes izgalomban tart a megfejtésük. Persze, ha észreveszem egyáltalán, hogy egy rejtvényben állok. Az eset, amit leírok, a lassú észrevételek, de az annál nagyobb élvezetek kategóriájába tartozik. Színtiszta társadalomtudomány és persze színtiszta képzőművészeti projekt. Naná!

Tavaly vettem egy könyvet, azt hiszem az Írók Boltjában – de az is lehet, hogy csak szeretném, ha ott vettem volna –, amiben találtam egy furcsa cetlit. A papír régi írógéppapírra emlékeztetett, de spirálfüzetből tépték ki. Mintha egy házi bölcsességgyűjtemény darabkája lenne. A cédulán olvasható szöveg így szól:

A téma meg annyira változó lehet, hogy ki mivel foglalkozik éppen, milyen érzések motiválják az írásra, az élmények, emlékek megosztására, figyelemfelhívás, történelmi érdeklődés, visszatekintés a saját megélt életen keresztül, és még nagyon sok más.

A szöveg írógéppel íródott. Vannak elütések, viszont nincs benne hosszú í. Van benne „lecsúszott” sorvégi betű, ami aztán a következő sor elején újrakezdődik. Az „alkotó” nem szakképzett gépíró, az már biztos. Ellenben színtiszta kézimunka: gépelés, hajtogatás, szabad kézi tépés. Sejthettem volna valami turpisságot, talán kicsit gyanakodtam is, de azért nem ragadtatnám el túlságosan magam, hogy én már akkor tudtam, hogy ez „valami”. Mert nem tudtam.

Csak egy kérdést tettem fel magamban: mit keres egy régi cetli egy új kiadású könyvben?

A könyv György Péter A Kalinyingrád-paradigma. Múzeumföldrajz című kötete (Magvető, 2009). A szerző három nagy tanulmánya olvasható benne a hajdani Szovjetunió két fontos helyszínéről, Kalinyingrádról és Moszkváról – „múzeumföldrajzi” nézetből. A cédula a Moszkva: a totális installáció című fejezet 198-199. oldalához volt összehajtva. Hirtelen arra gondoltam, hogy a kiadónál vagy a könyvesbolt raktárában dolgozik egy lelkes olvasó, egy igazi könyvmoly, aki egy székre kuporodva olvas, és az elszórva talált régi fecniket használja könyvjelzőként. Olvasónk nagyjából a könyv feléig jutott, majd elfelejtette kivenni a könyvjelzőt, és kipakolta a könyvet polcra. Vagy elvitte a targonca. Ő meg egy másik könyvet olvasott tovább. Tetszett a gondolat és a kép, ahogy ezt elképzeltem.


A megoldás viszont sokkal ravaszabb és szórakoztatóbb. Sőt, címe is van: Üzenet-újrafelhasználás. Az elkövetők Vinkler Zsuzsi és Berényi Marianna, akik 2010 óta hekkelik a könyvesboltokat, és hagynak rejtélyes üzeneteket az ismeretlen olvasóknak. A szövegeket internetes fórumokról töltik le, gépelik rá egy megbarnult spirálfüzet lapjaira, és helyezik el szabadon választott könyvek lapjai között. Játszanak. És vajon tudnak-e bármit is a cetlik sorsáról? Na jól van, szólok nekik!

Helló lányok! Van egy cetlim tőletek!

Epilógus:
György Péterrel évek óta ismerjük egymást, ő volt a disszertációm egyik opponense, Vinkler Zsuzsival nem régóta ismerjük egymást, a Kovásznai kiállítás megnyitóján találkoztunk először, ahol Berényi Mariann mutatott be miket egymásnak, miközben a magyarországi avantgardról hallgattunk egy előadást György Pétertől. Berényi Mariannal, a másik tettestárssal pedig több mint egy éve dolgozom együtt a Magyar Múzeumok Online szerkesztőségében, nem kis egyetértésben. És még sose beszéltünk a cetlikről. Épp ma találtam rá a megoldásra Vinkler Zsuzsi idén januárban indított blogján. Már csak egy utolsó kérdés: mi kell ahhoz, hogy azt a könyvet, amibe a két csaj beleügyeskedte a kis kézimunkát, épp én vegyem meg? Disznószerencse.

Holmes kisasszonynak malaca van.

a nyulak és berlin

ESTERHAZY TRAILER from kirillka on Vimeo.

a szépség és a szőr – szappanopera

Ki ne ismerné a Susogó mackók bábsorozatot, amiben két vicces ruházatú mackópasi, Brendon és Sanya beszélgetnek a világ legégetőbb dolgairól egy lakótelep színfalai között. Aranyköpések, mobiltelefonok, tűntetés, főzőműsor, szappanopera, allergia, teleshop, sztárság, királyság – minden, ami belefér. Az egyik rész elején Brendon (B), aki egy susogós melegítőbe öltöztetett kancsal barnamedve, berohan a színre, kezében nyeles tükör, amit a pacskeros hálótrikós jegesmedve Sanya (S) kezébe nyom, majd izgatott beszélgetést kezdeményez a metroszexualitásról: „B: Olvastam, az újságban, hogy milyen a féri ideál. S: Aha. B: Gondolkodom rajta, hogy metroszexuális legyek. S: Mi van? B: Szőrteleníteni fogok. Csak a hajam hagyom fent. S: Sssszzz. Az fájni fog.” Hát, ezt garantálom! De miről is dumál a két mackó?



A metroszexuális fogalom, amit Brendon, a szőrös barnamedve használ, nem nemi orientációra utal (mint a hetero-, a homo- és biszexuális), hanem egy új, férfiakra jellemző viselkedésmódra: egy szépségápoláson, kozmetikumhasználton és divaton alapuló férfiideálra. A ’metroszexuális’ olyan nagyvárosi (a szó a metropoliszból ered) független férfi jelzője, aki sokat keres és sokat költ, elsősorban divatra, kozmetikumokra, szépségápolásra, hiszen életének egyik legfontosabb része a testével és külsejével való foglalatoskodás. A fogalmat (metrosexual) Mark Simpson angol újságíró használta először egy 1994-ben az Independentben megjelent újságcikkében. A szőrtelenség a feminim tulajdonságokkal rendelkező metro-férfi egyik szembeötlő tulajdonsága. „Na, most az is kérdés, hogy kiszedessem-e a szemöldököm? Vagy, vagy létezik-e egyáltalán szemöldököm? Hogy az egy képzeletbeli rész a sima, egybeolvadó szőrön belül, vagy nem?” – osztja meg Sanyával aggodalmát Brendon, a nagyon szőrös barnamedve. Szóval: hogy van ez a szépség és szőrösség a férfiaknál? Nézzük a kérdést a tárgyak tükrében!

A kilencvenes évek elején jelent meg először Könczey Réka és S. Nagy Andrea Zöldköznapi kalauz című könyve, amiben praktikus tanácsokat találhatunk a zöld-tudatos hétköznapi élethez. A Természetes szépség fejezet Fejbőr, haj és szakáll tematikus egységében a következőt olvashatjuk a férfiborotválkozásról: „Ne használj hajtógázas borotvahabokat és elemes vagy eldobható borotvát. A borotvaszappant pamaccsal habosítsd fel, vagy próbáld meg, milyen szakállal élni.” Nos, nem vagyok biztos abban, hogy a szakáll minden férfinak (meg nőnek) vonzó megoldás, viszont ha körbenézünk a fogyasztói piacon, meglepve tapasztalhatjuk, hogy a borotvapamacs és a borotvaszappan korántsem múlt idejű, avitt tárgyak.

Az eldobható eszközök mellett virul a tartós borotválkozó eszközöket és kellékeket gyártó és forgalmazó cégek, márkák, boltok és web oldalak világa – az olcsóbb, egyszerű tárgyaktól a luxusmegoldásokig. Borotvapamacs, pengés és kinyitható borotva, szappan, szappanos tál, tükör – nagyjából ez a minimál-szett. Az eldobható eszközök használatához képesti lényeges különbség mégis a mozdulatsor: a techné, a mesterségbeli tudás. Amiről legtöbbünknek csak emlékei vannak – például a nagyszüleinél eltöltött nyarak idejéből. Szabómester nagypapám például mindig a műhelyben borotválkozott, öltönynadrágban és atlétában, a szabóasztalnál, az ablak előtt. Kerek nagyítóüveges tükröt támasztott fel, egyenletes mozdulatokkal habosította a szappant, amit aztán pontosan és egyenletesen vitt fel az arcára a pamaccsal. Közben viccesen grimaszolt, ahogy az áll gödreit és a bajuszvonalat bekente. Aztán pengés borotvával lassú, mégis határozott mozdulattal húzta a habot az állán fölfelé, csak úgy sercegett a tegnapi borosta! Kis lögybölés a vizes tálban, aztán egy újabb csík. És így tovább. A végén a bajuszvonal. Majd arcmosás és törlés. Arcvizes paskolás. Borotválkozó eszközeit nagyon izgalmas tárgyaknak láttam akkor: a kerek nagyítós tükör, a talpára állítható pamacs, a zsilettpenge – amit persze meg sem érinthettem –, a csavaros borotva és a szappanhabosításra használt kerek fém tál. Mindezek a tárgyak a műhely egy felső polcán laktak.

Hogy apáink generációjából maradt-e olyan, aki nem váltott villanyborotvára? Vagy ideológiai okokból a hetvenes-nyolcvanas években szakállra? Nem tudom. De ma a hajtógázas-egyszerhasználatos modell mellett nagy választékban sorakoznak a pamacsok és a szappanok. Olyan lehet ez, mint a palacsintasütés? Ha nincs jófajta klasszikus palacsintasütő, lesheted a „igazi” palacsintát? Lehet, hogy a borotválkozáshoz is kellenek a jól használható, tartós saját tárgyak? Mégha a napi művelet némi többletidőt is jelent? És jelent?

A kép forrása: zöldbolt.hu

A borotvapamacsok és borotvaszappanok két, egymástól jól elkülöníthető fogyasztói szférában tűnnek fel: egyfelől a tudatos, zöld-hétköznapokban, másfelől a luxuscikkeket forgalmazó, a férfi-imázs nosztalgiától sem mentes világában. És ehhez azért ne feledjük hozzátenni a metroszexuális férfiképet sem, amiben – akár tetszik nekünk a csupaszítás, akár nem – a férfi szőrtelenség egyre több korosztály számára jelenti a „szépséget” és a jól ápoltságot. Talán ezzel is magyarázható, hogy az eldobható és az elektronikus eszközök mellett tért hódítnak a mesterségbeli tudást is igénylő klasszikus tárgyak (a témához egy szellemes blog: Pamacs és penge. Mert a szőr nem játék!). Pamacsok sörtével vagy szürkeborz szőrrel (mi van?), fa, csont vagy speciális műanyag nyéllel, borotvaszappanok glicerinnel vagy kecsketejjel. A kecsketejes borotvaszappan még egy kis plusz viccet is tartalmaz: hiszen a kecskének azért mégiscsak a szakálla az, amitől a legmókásabb! És ahogy a kecskének a szakáll, medvének a szőr, a pasiknak sem áll rosszul a néhánynapos borosta és a karakteres nevetőránc. De akkor mi van a többi szőrrel? „B: És a szempilla az szőrnek számít? S: Az, az, az maga a szőr. A szőr az nem lehet szőrös. […] B: És bikinivonalról hallottál már? S: Brendon! Most hagyd abba!” Oké!

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin tavaszi Szépségápolás, kozmetikumok tematikájú számához készült.

EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra – bevezető

A MaDok-füzetek hetedik kötetében az olvasók és a látogatók szerzővé válnak. Ez nem az első példa a sorozat történetében. Először 2006-ban a Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig című kötetben (MaDok-füzetek 4.) kaptak főszerepet az ismerős és ismeretlen látogatók és a barátok, személyes történeteik megfogalmazásával. Egy-egy hétköznapi műanyag tárgy jelent meg a kötet lapjain személyes elbeszélő szövegek kíséretében. Az EtnoMobil kampány merített is az előzményekből, de tovább is lépett az első próbálkozás lehetőségein.

Az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kortárs múzeumi kezdeményezés 2009 októberében zajlott. A témaválasztás a mozgás és a mobilitás hétköznapi helyzeteinek dokumentálását célozta, módszertanilag pedig kísérlet volt arra, hogy a gyűjteményi munka és az archiválás miként tágítható a személyesség és az öndokumentáción alapuló vallomásos szövegek irányába. A kampány felhívásai az itt és most zajló, közlekedéshez és mobilitáshoz kapcsolódó élmények és tapasztalatok írásos és képi rögzítésére biztatták az érdeklődőket. A konkrét tartalmi kérdéseken túl – miszerint: hogy használjuk a rendelkezésünkre álló teret és időt, hogy szeljük át naponta akár többször is a helyet, amelyben élünk? – általánosabb módszertani felvetések is lényegessé váltak. Hiszen múzeumi környezetben a tárgyak és a tárgyakhoz tartozó személyes történetek az archiválás és a reprezentáció fontos részei. A szövegek mennyisége és minősége pedig mindig attól függ, hogy sikerül-e ösztönözni a kutatás során a tárgyhasználókat arra, hogy kedvet és elszántságot érezzenek saját tárgyaik különféle szöveges műfajokba ágyazására. A kutatás során természetesen a muzeológus is létrehoz „kísérő” szövegeket, de a szubjektív történetek egészen új eszközt jelenthetnek a múzeumi interpretációban.

A történetek megfogalmazásában a kortárs etnográfia számára különösen fontos, hogy egy tárggyal vagy jelenséggel kapcsolatban a „hogy volt?” mellett a „hogy van most?” kezdetű kérdések is felmerüljenek, amikor a tárgyak archiválása és gyűjteményi feldolgozása összekapcsolódik a használók részletes öndokumentációjával, és a szubjektív nyelvhasználat lényegesen árnyalja a múzeumi/kiállítási interpretáció lehetőségeit. Nemcsak azért, mert a kortárs reflexiók és a szubjektivitás új szövegszerű műfajokat hoznak létre a múzeumi és kiállítási térben, hanem azért is, mert ezek a műfajok a múzeum világán túl is népszerűek – irodalmi és hétköznapi kontextusban egyaránt. A múzeum pusztán annyiban tér el ettől, hogy a történetek nem(csak) önmagukban állnak, hanem tárgyakhoz vagy dokumentumokhoz kapcsolódnak, olyan forrásokhoz, melyek a gyűjteményekbe, ezáltal a múzeumi tudáskészletbe kerülnek.

Az EtnoMobil kampány módszertani megközelítése tehát hangsúlyozta a saját hétköznapi létre és mindennapi tárgyakra, valamint az egyedi gondolkodásmódra adott reflexió szerepét. A kötetbe szerkesztés és az interpretáció pedig a lehető legkisebb mértékben gyakorolt „hatalmat” az autoriter olvasatok fölött. A szerzők által megvalósított szubjektív és élményszerű beszédmód roppant sűrű és részletgazdag szövegkorpuszt hozott létre – amely forrásértékén túl olvasmányként is megállja a helyét. A történetek megértése nem igényel különösebb erőfeszítést, csupán hátradőlést, figyelmes lemerülést, kíváncsi tekintetet – kinek-kinek érdeklődése és vérmérséklete szerint. A kötet viszont muzeológiai szempontból is tanulságos forráskiadvány: olyan szöveges és képi dokumentációk gyűjteménye, amelyek időben közel jöttek létre, egy látszólag egyszerű, mégis összetett helyzetre reagálnak egy előre meghatározott téma (a városi közlekedés és mobilitás) és időszak keretein belül. Gondoljunk bele, milyen kincset jelentene ma egy tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőttről származó forrásanyag, amelyben az emberek leírják, hogy merre jártak aznap, mit viseltek, mi segítette vagy akadályozta a városi közlekedésüket, szokásokat, részleteket mesélnének egy ma már nem látható, elmúlt világból. De megkockáztatom: egy ilyen forrásanyag nemcsak az idő múlásával értékelődik fel, az épp aktuális, szinkrón világban is legalább ilyen izgalmas és érdekfeszítő lehet.

Ma Magyarországon a kortárs kultúra csak lassan bontakozik ki a megmentés allegóriájára épülő, a múltat előtérbe állító muzeológiai módszerek és gyakorlatok fogságából, de az új típusú gazdaság, az élménykultúra, a szabadidő és a fogyasztás fokozatosan beépül a múzeumi tudományos munkába. Ez a megközelítés új témákat, új tárgyakat, új kérdéseket és válaszokat, továbbá karakteresen különböző szín- és formavilágot integrál a múzeumi térbe, átrendezve, felszabadítva a régi beidegződéseket. A múzeumi feldolgozásban a tárgyhasználók leírásai pedig nemcsak egyedi karakterrel ruházzák fel a gyűjteményi tárgyakat, hanem megszabadítják őket a múzeumi tekintélytől, közelebb hozzák, láthatóvá teszik esendőségüket vagy akár efemer létüket is.

A szöveg az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kötet bevezetője. Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 7.; szerk: Frazon Zsófia; kapható: a Néprajzi Múzeum boltjában, a muzbo-ban.

egy frufru két krumpli – részlet

fotók: László Gergely; képek forrása: Ernst Múzeum

„Ide-oda mozgásukat életnek nevezik: a hangokkal és gesztusokkal kísért cikázás jelentéktelen ideig tart. Többnyire ugyanazt ismételgetik: futnak, sírnak, cipekednek, emlegetik és mérik az Időt, testükön mutogatják múlását. […] Az emberlények az időt csak visszafelé olvassák, előrefelé soha.” – jelenti egy női testbe bújt marslakó Tóth Krisztina Pixel című tárcanovellájában (in: Hazaviszlek, jó? Tárcanovellák, publicisztikák. Budapest, Magvető, 2009). A leírás hasonlít a távoli, ismeretlen, egzotikus helyekről szóló korai etnográfiákhoz, melyekben a tudósító megfigyeli és részletgazdagon leírja a szeme előtt zajló eseményeket, próbálja feltárni a láthatatlan összefüggéseket. De az irodalmi részlet mégis alapvetően eltér az etnográfiák jól bevált nyelvhasználatától: ez pedig az irónia biztos kezű alkalmazása: „Általában mozdulatlanul fekszenek a fényben. Vélhetően a barna homokhoz hasonlatos rejtőszínt kívánják elérni, ennek viszont ellentmondanak a rajtuk látható élénk textildarabok. Megmagyarázhatatlanul hosszú ideig dermednek így, talán valamiféle kozmikus sugárzást próbálnak felfogni. […] Egy hímnemű kifejlett egyed vízilénynek álcázza magát, az álcázás célja ismeretlen. Fenyegető másik lényt nem látok, fölmerül a gondolat, hogy az álcázás puszta játék, az egyedek szórakoztatását szolgálja.” – szövi Tóth Kriszta marslakója a tengerparti beszámolót. Nem tudjuk, mi a marslakó célja, de azt érzékeljük, hogy egyszerű cselekedeteinkről tudósít, leírja és próbálja értelmezni azokat.

Egy másik marslakó

„Utoljára jelentkezem erről a helyről. A közösség fokozatosan felbomlott. Igen tanulságos volt. Sokat tanultam e furcsa lények viselkedéséről. Úgy tűnik, szeretnek osztozni és együtt élni, de nem túl sokáig. Hát, ennyi volt. Nincs miért maradnom tovább. Jövök haza! Vége.” – hangzik a csillogó alufólia jelmezbe csavart „idegen” utolsó tudósítása, aki leteszi a telefonkagylónak látszó tárgyat, majd kitipeg a színről, elsiseg, ki tudja hová. Körülbelül itt ér véget a Jad Hanna – A kollektív ember című színdarab, amit amatőr színészek, önkéntesek és barátok mutattak be az azonos című kiállításban – Magyarországon harmadik alkalommal és változatban. A darab helyszíne a kiállítás „Színpad” terme: a kulissza – díszlettel, nézőtérrel, jelmezekkel és kellékekkel, a falon a szereplőkről készített jelmezes fotókkal. Mégsem csupán arról van szó, hogy a kiállítás egy tere alkalmilag megelevenedik, és nemcsak arról, hogy a kiállításban látható egy színdarab. Hanem arról, hogy a díszletekből és jelmezekből illesztett színházi tér egybekapcsolja és elrendezi a kiállítás idő-tér összefüggéseit. A kiállítás a történet és a történelem színpadává válik – ugyanúgy, ahogy a Jad Hanna kibuc vált azzá Izraelben, 1950-től napjainkig.


A színdarabban megelevenedő történetet a kiállítás bontja tovább. Kölcsönösen egészítik ki egymást. És miután a színdarab hangjátékként folyamatosan hallható a kiállításban, a színpadi tér az előadás nélkül is élő és érthető. A narrátor összekötőszövegeiből, az „idegen” lényegre törő, kissé ironikus tudósításaiból és a szereplők vitáiból rajzolódik ki a Jad Hanna kibuc elmúlt hatvan éve, az alapítástól kezdve, a konfliktusokon és elvándorlásokon, majd az új helyzeteken és szereplőkön keresztül egészen a közösségi ház lebontásáig és elégetéséig. Ugyanezt a kiállításban az alkotói és kurátori „hang” rendezi el különféle médiumok segítségével egy több síkon olvasható értelmezéssé. A több év alatt összegyűjtött, tárgyszavazott archív fotóanyag, dokumentumok, a helyszínen készített fényképek, beszélgetések és filmes interjúk kerülnek színre a műfajilag összetett kiállítási forgatókönyv segítéségével. A Jad Hanna kiállítás ugyanis az archívum gyakorlata és metaforája mellé beemeli a rekonstrukció és a színház praxisát és metaforáját, és magától értetődően kapcsolja egybe a kettőt a prezentáció terében.


A kiállítás: László Gergely – Tehnica Schweiz: Jad Hanna – A kollektív ember (2008-2010); Ernst Múzeum, 2010. november 6. – december 31.

A kiállításról írt tanulmány teljes szövege a Balkon 2011_1 számában olvasható Egy frufru két krumpli – archívum, teátrum és kiállítás címmel.

További részletek a szövegből:
archívum – egy kis elméleti zsolozsmázás
szcenírozás – újra egy kis elméleti zsolozsmázás