Tarkovszkij a hangról

„Ha nem válogatnánk meg a hangokat, ez azt jelentené, hogy a film a némafilmnek felelne meg, mert meg lenne fosztva a hangzó kifejezésmódtól. A technikailag fölvett hangnak nincs esztétikai tartalma, s ezért még semmit nem változtat a film képi világán.” 
(Andrej Tarkovszkij)

Az idézet Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező 1970 és 1986 között írt szövegében olvasható, ami nem más, mint egy sajátos filmes napló: Tarkovszkij a filmezéssel kapcsolatos személyes gondolatait írja le, de nem a filmesztétika és a filmtörténet elméleti megközelítésével, hanem saját tapasztalatainak, élményeinek és kétségeinek megfogalmazásával. Írása műfajilag a kulturális antropológusok terepnaplójához hasonlít leginkább: amiben a kutató saját munkájára, a terepszituációkra és kutatói pozíciójára, ebből eredő bizonytalanságaira reflektál. Az antropológiai terepnaplók viszont ritkán nyilvánosak, pedig roppant fontos források lehetnének: ugyanis a személyes kétségek mellett szakmai műhelytitkokat és a mesterségbeli tudás (techné) legapróbb részleteit is tartalmazzák. Ahogy Tarkovszkij A megörökített idő című írása is. A szöveg olvasása közben nehéz eldönteni, hogy a műhelynaplót már kezdetben (1970-ben) is publikálható könyvként írta-e. Viszont a végén (1986-ra) könyvvé formálta: a szöveget strukturálta, fejezetekre és témákra osztotta, az elejét és a végét könyvműfajokkal (bevezetéssel és zárszóval) keretezte (első magyar kiadása 1998-ban jelent meg). A megörökített időben Tarkovszkij külön alfejezetet szentelt a kép, a hang és a zene filmbeli összefüggéseinek, szerepének, történeti és műfaji változásainak. A csend, a zaj, a hang és a zene filmbeli helyéről és megoldásairól gondolkodik, megállapításai pedig nemcsak saját alkotásait érintik, és a játékfilmes kontextuson is túlmutatnak.