007. Bont a lány

Ma indul a magyar mozikban a Skyfall. A 23. Bond film. Nagy nemzetközi felhajtás, dinamikus és vicces előzetes, a kritikák szuperlatívuszokban, Daniel Craig csupasz felsőtesttel, belülről összecsücsörített szájjal, mint mindig, Javier Bardem szőkén, elképesztően, Sam Mendes csúcs formában, a háttérben vonósok. A dallam már a fülemben.

Mai tárgyam lényege a szám: a 007. Náluk ez a mítosz része, én meg épp most értem idáig (na jó, elismerem, kicsit taktikáztam: érhettem volna tegnap is, de kivártam). Drámai hatás. Játék, utalás, alkalomhoz illő szupertárgy. Kukoricakonzerv bontás közben pattant ki. Így jár a női agy. Ilyen, amikor a konyhában bont a lány.

Először a hangalakja miatt jutott eszembe a konzervnyitó: a konzervatívról. (Ugyanis már napok óta ezen járt a fejem.) A Bond sztori konzervatív – persze a szó komolyan vehető, angolszász értelmében. Csúcstechnológia, a fémeken elcsúszik a napfény, természetfeletti erő, mégis ott a jól szabott öltönyben a futás, a tőr, a kimunkált small talk, az angol és skót hagyományok: tájban, hangban, képben. Elegáns akciófilm, angol öniróniával. Még akkor is, ha a rendező nem brit. (Igazi kíváncsisággal várom, hogy keveri újra Mendes a Bond-örökséget: mit idéz, mit választ, mint gondol újra, mire és hogy utal, kivel játszik, hogy kacsint ki ránk?)

De akkor a konzervnyitó. Ami azért jutott még eszemben, mert fegyverszerű: olyan, mint egy vadásztőr. Pengéje acélosan fekete fém, formára mint egy vészjósló cápauszony (tessék, már itt egy hatalmas veszély). És mechanikus. Bele kell döfni a dobozba, fizikai erővel vágni a fémet. Csikorog a fém a fémben, ha sötét volna, tán még szikrát is vetne. (Kalandfilmekben gyakorta nyitnak tőrrel konzervet. A prérin. De az egy másik filmes örökség.) Bár lehetséges, hogy ez az egyszerű szerkezet jobban hasonlít Batman páncéljából gombnyomásra kipattanó dobónyilakra: amelyek suhogó hangot adnak és eszeveszettül pörögnek, mielőtt célba találnak. Végzetesek. Mennyi veszély egy konyhában!  

A konyha mint a nagy kalandok birodalma? Gondoljunk csak gyerekkorunk fogpiszkáló ütközeteire, a sajt, párizsi, paprika és pirosarany vértezetű kiflikatonaságra, vagy a mosogatóban megvívott tengeralattjáró csatákra, a tölcsér harci kürt hangjára, a húsdarálóra és a sékre. Rázva. Nem keverve. Kalandok egész sora. Néhány négyzetméteren. És az áldozatok sem maradtak el. A vesztes mosogat.

Egy hely, ahol bármi válhat bármivé. Egy konzervnyitó mechanikus tőrré. Nincs fogaskerék, vagy ollószerű nyél, semmi tekerő. Csak egy lemezből kivágott harci alapforma és egy penge. Szegecselve. Két anyag, két darab. És mindent nyit. Mindent visz. Király. Royal. Konzervatív konzervnyitó. És milyen abszurd, hogy ezzel a kis valamivel felbontok minden fémdobozt. Észbontó. A konyhában bont a lány. Bont. Épp bont.

Konzervnyitó, bontó

Fém

2000-es évek

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: ismeretlen (talán vásári beszerzés)

H: 10 cm; Sz: 2,5 cm; M: 2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

006. Teva szandi

Október végén különös, hogy egy nyári szezontárgynak aktualitása lehet. Pedig a mai egy ilyen. Így a második lábbeli kerül képbe, a zoknimentesség pedig továbbra is központi elem. Tegnap nagy kedvenc barna Teva szandálomban flangáltam, megmutattam benne lábujjaimat a tündöklő napsütésnek. Idén már többször mondtam, hogy „utoljára”, de most meggyőződés is volt a hangomban.  

Legalább hat éve vettem, de az is lehet, hogy hét, leárazva, és miután gyerekméret (36-os) volt, roppant olcsón. Az eladó hangsúlyozta, hogy kifutó modell, amit persze túraboltban sosem értek, különös borzongással tölt el, hiszen leginkább a funkcionalitás miatt vásárolok ott, és nem azért, hogy újabb és újabb fazonokkal kényeztessenek. A jól működő tárgyakhoz pedig könnyen hozzá lehet szokni, ha tönkremegy, ugyanolyanra vágyunk. Én biztos. Ebből a szandálból tutira vettem volna pár év múlva mégegyet. Ugyanilyet. Mert bejött. De a kreatívok megfúrták az ötletem. Az azóta piacra dobott változatokat gyanakodva figyelem.

Friss korában szinte le sem vettem tavasztól őszig. Szoknyához ergyán festett, de akkoriban ritkán hordtam szoknyát. Színes, bőszárú, vékony lenvászon nadrágokban oldottam meg a nyarat, ahhoz tökéletes volt a városban is. Városon kívül meg bármihez. A legjobban azt szerettem benne, hogy nyaraláshoz lehetett vinni ezt az egyetlen pár cipőt, úgysem volt rajtam más.

Minden alkatrésze bőr, még a talpa belül is (fontos részlet, nem büdösödik benne a láb), csak a ruganyos talprész öntött gumi, és a tépőzára műanyag. Mára kicsit kiment a vinkliből, gálacipőként már nem hordható (már amennyiben a múzeum egy hely gálára…), de még így is sok terep marad: bringa, piac, túra, séta, nyaralás, és blogolás. Ősszel sokáig bírom zokni nélkül, de azért a tegnapi svábhegyi séta során éreztem, hogy vagány vagyok: még most is mezítláb tolom. Hm. De az érzés csak a naptár miatt volt. Az időjárás nem nézte a naptárt. Öreg szandál ide, öreg szandál oda, még belefér egy kis extrémsport. De holnaptól már küzdök a textillel. Csaó nyár! 

Túraszandál

bőr, gumi, műszálas textil (a tépőzár)

2006-2006

Gyártó: Teva

Forgalmazó: ha jól emlékszem, a West End túraboltjában vettem

Méret: 36-os 

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió 

005. Kill Bill mamusz

Két különböző szálon indítom a történetet. Szinte egyáltalán nem hordok papucsot. Még télen sem. Illetve: alkalmilag. Ma erről az alkalmi darabról írok ma reggel. A másik szál pedig Tarantino Kill Bill című filmje: ami nagyon megosztja a Tarantino (családi nevén: Taran Tóni) rajongókat arról, elég jó film-e? Hagyjuk a műelemzést! Én szeretem. Az első rész (Kill Bill 1.) végén Black Mamba egy japán bárban lemészárolja O-Ren Ishii személyi testőreit és a 88 őrült bandáját. A jelenetben sárga, testre feszülő motoros ruhát visel (szerintem: mackót), hozzá sárga Converse cipőt (ami nem az ismert tornacipő formátum, hanem edzőcipő, abból is az a vékony változat, amit én csak bringás cipőnek nevezek). Bevallom: amióta először láttam a filmet, vágyom egy ilyen cipőre, ha már Hattori Hanzo kardom nem lehet. Viszont ezt a modellt sosem láttam boltban, csak egy virtuális változat van a fejemben, meg egy családi szófordulat: amikor rossz napom van, gyilkos hangulatban vagyok (melyikünkkel nincs ilyen?), akkor csak ennyit mondok: vigyázz, ma Kill Bill cipőben vagyok.

De nem szegem meg a szabályokat: nem írok olyan tárgyról, ami nincs. Hiszen Kill Bill cipőm nincs. De Kill Bill mamuszom annál inkább. Két éve ősszel Ulmban voltam egy konferencián, és az utolsó nap, indulás előtt belefutottam az ottani Herbst Markt-ba. Remek alkalom arra, hogy az ember ajándékokat vegyen az otthoniaknak, helyit, szezonálist, valami nélkülözhetetlen  itemet vagy kaját. Vettem sajtot, talán valami lekvárt, és mindenképpen akartam A-nak ajándékot, mert utazásom előtt volt a születésnapja, amit a konferencia miatt csak hamariban ünnepeltünk. Tehát tervekkel teli vágtam neki többedmagammal a főtéri vásárnak. Emlékeim szerint elég jó vásár volt, bár az én figyelmemet egy idő után egyetlen árus kötötte le: a mamuszos. Először meglőttem a férfi 43-as, szolid barna változatot, de amikor az árus elmondta, hogyha két párt veszek, akkor lényegesen jutányosabb áron juthatok hozzájuk, akkor nem bírtam magammal, és kértem egy 36-os nőit is. Ez náluk a gyerekméret (Németország), így a színek is vidámodtak: pink, neonzöld, piros és sárga nemez papucsok kerültek elő egy papírdobozból. Pont az a sárga, mint a Kill Bill cipő. Megszűntek az árviták, egyértelművé vált, hogy párosan szép az élet, és nem fogja csökkenteni a születésnapi ajándék örömét, ha én is kapok egyet. Gyors döntés, próba (tökéletes), fizetés, csomagolás. Ideális úti ajándék: könnyű, gyűrhető. És sárga. És persze: barna – mert másokéról se feledkezzünk meg.  

Az ajándék teljes siker volt itthon, és ahogy sejtettem, nem árnyékolta be a barnát a sárga. A Kill Bill mamusz ma is üzemképes, könnyű rálelni a lakásban, jól lehet csúszkálni benne a parkettán, télen sem kell bele zokni (a zokni ellenség, majd erről is írok), roppant vidám tárgy, egyáltalán nem kell hozzá gyilkos hangulat, és az egész Kill Bill cipős saját mítoszomat ironikus formára hozta. Kicsit olyan, mint egy Mr. Bean jelenet, amelyben Black Mamba maszatos házi tündérré változott, a márkás sárga cipő (azért a vágy nem múlt el, ha valaki tud ilyet, szóljon) pedig egyszerűen mamusszá szelídült. Nos, így vagyok én a gyilkos gondolatokkal. Asszem.   

A majdan felbecsülhetetlen értékű Imádkozó Kill Bill mamusz című képre a licitálást már most el lehet kezdeni. Benne a tudós lába. 

Mamusz

Nemezelt gyapjú posztó

2010

Gyártó és forgalmazó: német mamuszkészítő, Ulm (környéke)

Beszerzés helye: Ulm (Németország), Henst Markt

Méret: 36-os

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

004. Fregoli és Clotheshorse

A fregoli gyerekkori szó, az én ismereteim szerint, az vitorlabontáshoz hasonló mozdulatokkal a plafonra húzható ruhaszárító, amit egész gyerekkoromban szívből utáltam. Mert valahogy épp a fürdőszoba ’szoba’ jellegét rabolja el. Ezt akkoriban nem így fogalmaztam, csak szimplán utáltam, hogy mosás után a kád fölött lógó ruhák nyomasztóvá, fojtogatóan nedvessé és sötétté tették a teret, ahol pedig szerettem hosszan pancsolni, álmodozni, kacsát úsztatni, meg ilyenek.

Találkozásom az ideális fregolival – hosszú ideig így hívtam mindent, amire ruhát lehetett teregetni – már felnőttként ért. Egy kicsi házban laktam Pécsen, az akkori pasimmal, a háznak pedig volt egy fedett gangja, vagy tornáca (a népi építészet kurzus nyomtalanul múlt el fölöttem), ahova megvásároltam az első ideális darabot, és azóta sem vagyok hajlandó mást venni. Azért választottam mára ezt a tárgyat, mert tegnap tudtam meg, hogy ennek a típusú szárítónak az angol megnevezése: clotheshorse. Szerintem zseniális. De térjünk vissza a gangra!

A ruhaszárítás szerintem a legtöbb lakásban nem megoldott. Nem ott, ahol van külön mosókonyha, esetleg szárítóhelyiség, hanem ott, ahol például két ember két szobában lakik. Ahol mindkettőt használják, és mondjuk a fürdőszoba sem táncteremnyi. Az előbb említett kisházban összesen egy szoba volt, meg egy nagy konyha (életem egyik legnagyobb konyhája), így a ruhaszárítás tavasztól őszig a gangon, máskor a szobában történt, a konvektor előtt. Amikor eladtam ezt a házat és továbbköltöztünk, a híres pécsi Uránváros egy nagy, tágas tetőterébe, akkor viszont egy csapásra minden megoldódott. A clotheshorse pont olyan magas volt, mint a napos és ablakos fürdőszoba tető alatti része. Az amúgyis kihasználatlan, mégis levegős térbe pont befért ez a típus, emlékszem, milyen gyerekesen örültem ennek a megoldásnak. Sem lógó ruha a fejem fölött, sem a nappalit vagy a hálót beborító száradó ruha, a fürdőszoba is szoba maradhat, a ruha sem fülled be, mert épp a teregető hely fölött van az ablak. Na, ezt a képletet szívesen megtanítanám a háztervezőknek.

De az élet nem állt meg, ment tovább, akárcsak a költözés: Pécsről Budapestre, először a József körútra, aztán az imádnivaló újlipóciába, most pedig a Hegyvidék (ez is elég eufemisztikus) aljára. A clotheshorse viszont maradt. A pécsi helyett már van új, de ugyanolyan. Most újracsak a hálószobában, ami viszont ezúttal elég tágas ahhoz, hogy nem zavaró, nyáron lehet az erkélyen is, bár csak egyszer teregettem oda, kint csipeszelni kéne, az meg látszik a ruhán, vasal a fene. Vagy csak amit nagyon muszáj. A gondos teregetés sok felesleges munkától menti meg az embert. Ebben elég jó vagyok. Clothshorse pedig barát a munkában. Így vagyunk egymással, és egészen más, hogy már hívhatom is valahogy. Nem pusztán szárító. Vagy a gyerekkori fregoli.

(A fregoli amúgy olyan, mintha egy cirkuszi bohóc neve volna. Clotheshorse pedig, mint egy angol úr. Mindjárt más.)

Ruhaszárító állvány – Clotheshorse

műanyag bevonatú fém

2000-es évek

gyártó: ismeretlen

forgalmazó: háztartási kiskereskedő, Uránváros, Pécs

sz.: 58 cm; m: 114 cm (összecsukva)

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió