001. Babacsésze

Mivel is kezdődhetne a reggelekbe szuszakolt önetnográfia, mint a kávéscsészével! Itthoni neve: babacsésze. Azért babacsésze, mert egy „felnőtt” Hollóházi (így nagybetűvel, mert tulajdonnév) készlet gyerek darabja: egy magas falú bögre (hollóházi bögre, vicces) kicsinyített változata, amin a körültekintően szórt minták nem virágok, hanem a gyerekélet motívumai: locsolókanna, lepke, baba, madárpár (ez kétszer is), aztán kezdődik újra, a locsolókannával. (Azért találkoznék a kreatívval, aki ezt kitalálta.) Fehér porcelán, fenekén a jel, fülén arany csík, kecsesen ívelt forma. Szép, na! És csoda, hogy még mindig ép.

A családi oral history szerint (ami ez esetben pusztán az én emlékezetem), nem is az enyém, hanem még bátyámé volt, ő kapta. A készlet többi, felnőtt része nincs meg: sem emlékeimben, sem a nagyszülői hagyatékban, lehet, hogy nem is volt, csak ez az egy, vagy átörökítve valahonnan, vagy alkalomra vásárolták, némi polgári ízléssel megtolva, ami nem volt teljesen idegen családom anyai ágától. Gyerekkoromból csak nagyon foszlós képekben él, a poharak, csészék, bögrék polcán, valahol hátul, nem nagyon került előrébb, mert mérete miatt (kávénak túl nagy, teának meg kicsi) ritkán használtuk. Akkor került hozzám, amikor Pécsen önálló háztartásom lett. Tetszett a tárgy, de talán ennél is fontosabb volt, hogy funkciót találtam neki. 25-26 éves lehettem, akkor kezdtem erősebben kávézni, a reggeli felkeléshez és az esti munkákhoz. (Egy jelenet élénken él a fejemben: üzemorvosnál vagyok, az egyetemi státuszom betöltése előtt, szétdohányzott, alkoholista fejű, festett szőke dokinő, kérdez végig egy hosszú listát, anélkül, hogy egy újjal is hozzám nyúlna, és láthatóan bosszantja, hogy megvan a mandulám, nincs lukas fogam, még a kezem sem tört, nem volt komolyabb műtétem, nyilván valami csak kell, hogy legyen, végül rám néz diadalmasan, na, mérünk egy vérnyomást, magának biztos alacsony a vérnyomása, és még mosolyog is hozzá. Ez elég riasztóan hangzott, gondoltam, ez nagyon rossz lehet, ha így látszik, és még csodálkoztam is, mert gyerekkorom óta mindenre kiterjedő hiperaktivitásommal megyek a környezetem agyára, ehhez inkább kapcsoltam volna magas vérnyomást, de nézzük, mi lesz. Méri, mosolyog, én egyre idegesebb vagyok, megy fel a vérnyomásom, majd elhangzik a végső ítélet: 90/60. Ez jó? kérdezem. Alacsony, mondja, maga legalább ihat kávét, teszi hozzá. Ennyi? Ennyi.)

Imádom a kávét, a reggeleim meghatározó eleme. Reggel nagyon sokat is iszom, és egy időben szinte mindig a babacsészében, mostanában be-becsúszik másik is, de a babacsésze ideális a mennyiséghez. Amit talán úgy mondanék: dupla. Olasz okta kotyogó, három személyes, mondjuk simán betolom egyedül, kis tej, kis cukor, a vérprofi kávésok szerint ez amatőr húzás, de kit érdekel, ha így szeretem. Megkeverem, benne hagyom a kiskanalat, úgy iszom, proli tempó, pláne egy hollóházi porcelán bögréről (pedig kergettek a zongora körül, vagy inkább: próbáltak, de láthatóan gyorsabb voltam), általában eszem is hozzá, mostanában ritkábban, változnak a szokásaim, de hagyom, hiszem mi végre lenne a tartalmatlan ragaszkodás. De a babacsésze kedvenc. Ismerem a felületi kopásait, a belső falán az apró fekete pontot (gyári hiba), a fülébe pont két ujj fér, a kanál sem böki ki a szemem, és amikor megittam az első adagot, jöhet a második.

Szeretem ezt a reggeli csendet, amikor már hat a kávé, tisztul az agyam, és nagyon kíváncsi vagyok, meddig tart a kezdeti lelkesedésem, hogy ezt a tiszta időszakot ne pusztán levelezéssel, hanem írással töltsem. Most ezt találtam ki magamnak. Meg az olvasóknak! Jó reggelt kívánok! 

Porcelán csésze
festett porcelán
Talán az 1960-as évek
Gyártó: Hollóházi Porcelán
M: 7 cm; Á: 7,5 cm