014. Oroszlán a konyhámban

A tárgy, amiről írok, teljesen új szerzemény, és a hely, ahol található, az is. Talán úgy lehetne egymásra vonatkoztatva meghatározni őket, hogy az oroszlános konyha. De ez így nyilvánvaló túlzás lenne. Pedig az oroszlán valóban a konyhában van. És drámai és barátságtalan fejű szobororoszlánok gyakran vetülnek rá ezen a módon a helyekre és a köztéri tárgyakra, mint: az oroszlános kút, az oroszlános híd, az oroszlános kapu. Ezzel a logikával jött létre az oroszlános konyha is. De kezdem az elején.

Lakásvásárláskor az ember hoz praktikus és racionális döntéseket: az ottlévőségek közül van, ami tetszik, van, ami nem, így jöhet a mérlegelés: mit kell haladéktalanul kicserélni, átalakítani, kidobni és felújítani. Én nagyon szeretek átalakítani és felújítani. Akkor hozom ezt a döntést, amikor érzem, a kidobás és a kicserélés feleslegesen sok energiával oldható csak meg, az eredmény pedig nem biztos, hogy világklasszis. Így voltam az új lakás konyhájával is: jó tér, világos, van egy sajátos légköre, tágas, festés után fehér. A szűk keresztmetszet a téglából épített konyhabútor, ami reménytelenül nem az én ízlésem, rusztikus téglahatású, ámbár korrektül illesztett kő; négerbarna, ámbár fából készített konyhaszekrény (az nagy szerencse, hogy csak az alsó szekrények, így a dilemma, hogy kidobjam-e a faliszekrényeket, nem állt elő). Ahogy megtudtam, bonanza típusú a cucc: savmaratott, kazettás, rolettás ajtóval. Erdélyi asztalosok készítették. És pontosan ez az a bútorirányvonal, amitől lever a jeges verejték. És a csúcs az egészben a kis rézhatású fogantyúk. Szám szerint 12. Nem is folytatom. De ha arra gondoltam, hogy ezt kalapáccsal kell bontani, majd a követ is felszedni, vagy arra, hogy csak fehérre kell festeni a falat és lényegében kész, akkor könnyen hoztam döntést: nem kidobni, átszabni. Első lépésben kicsavaroztam az összes reménytelenül ízléstelen fogantyút, második lépésben alaposan lecsiszoltam mindent, ami négerbarna volt, harmadik lépésben pedig vettem egy doboz műgonddal kiválasztott acélszükre festéket, és két délután átfestettem: kívül-belül. Miközben csináltam, kitaláltam, hogy az asztalosmunka bravúrt csak teljesen eltérő bútorgombokkal tudom ellensúlyozni. Ha eklektikus, hát legyen valóban az. És itt kezdődik az oroszlán története.

Bútorgomb vadászat: vettem itt-ott, kaptam is ajándékba, de a legszórakoztatóbb az egészben a Pál utcai ószeres polcalatti ládáiban a kotorászás volt. Bármi után, ami lehet bútorgomb. Találtam is, bár mérsékelt sikerrel, mégis imádtam, mert elkerülhetetlen volt a tárgyakról való beszélgetés. A bútorgomb választék nem volt nagy, holott lényegében bármire nyitott voltam: a fogastól a kerticsap fogantyúig. Két körben turkáltam, és mindig volt egy kis kedvezményt, a második alkalommal pedig ajándék: az oroszlános fogantyú. Egy tárgy, amit eszem ágában sem lett volna megvenni. Valahogy az egész megmagyarázhatatlanul ízléstelen. Öntött sárgaréz, szinte emberi arc, vicsorgó száj, benne karika. A cirkuszok világára emlékeztet, amit nehéz megértéssel figyelni – már ami az állatos számokat illeti. Meg azokra a városban található szobororoszlánokra, amelyek meglehetősen távol állnak attól a vizuális világtól és környezetkultúrától, amit kedvelek. Bár kellő tudással és ismerettel, megfelelő számban csepegtetett városi legendával izgalmassá válnak: hogy akkor most Marschalkó János, a Lánchíd oroszlánjainak alkotója faragott nyelvet vagy nem, végül a Dunába vetette magát, vagy nem? Így van ez az én oroszlánommal is: nemcsak egy elfeketedett sárgaréz öntvény, hanem például egy kép a régiségárus fejében arról, amit szeretnék, és arról, amit a konyhaátalakításról meséltem neki (szerinte egyébként a bonanza típusú bútornál van rosszabb is). És végülis miért ne lehetne oroszlán a konyhában? Ha komolyan veszem a játékot (máshogy nem is érdemes), akkor nemcsak udvariasan megköszönöm, hanem felfúrom és felcsavarozom. Ha én szórakoztatónak érzem a régiségboltban a polcalatti turkálást, akkor azt is értem és elfogadom, hogy ez válaszreakciókat vált ki a környezetemből. Hiszen ezért járok oda.

Ez az oroszlán valahogy erről szól nekem: a viszonyom a világhoz, amiből a külcsín persze nem kikapcsolható, de az emberi viszonyok, a figyelem, a meglepetés, a gesztus és a közös történetek nélkül semmit nem ér. És ezeket persze ápolni is kell: jelen esetben felfúrni és felcsavarozni, és minden használatkor rágondolni. És nálam az oroszlánok etetése sem tilos.

Öntött bútorfogantyú, oroszlános

Sárgaréz

20. század közepe (?)

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: Pál utcai régiséges

4x4x2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

Hűtlenséged megöl!

„Forró, kánikulai napokon, amikor megsűrűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért; évezredes szokásnak, egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor – a gép, a ventilátor még nem tudja teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?”

A sajátos hangulatú, ám a nyári forróságban könnyen átérezhető szövegrészlet egy 1968-as múzeumi esszé bevezetője. A legyező című kultúrtörténeti szösszenet szerzője Sz. Koroknay Éva (1925―1987) művészettörténész, aki művészettörténet-klasszika-archeológia és keresztény régészet szakon szerzett diplomát, majd az Iparművészeti Múzeumba került muzeológusként, ahol egészen haláláig dolgozott. Kutatási területe a könyvkötészet volt, így legyezők iránti iparművészeti érdeklődése érthető. Írása a Múzeumi Magazin 1968/1. számában jelent meg. A szerző a funkcionalista és hangulati bevezető után tér rá valódi témájára: a legyezők keleti kultuszával indít, aztán átvezeti az olvasót a 13―14. századi európai lovagregények terepére, ezt követően a 16―19. század közötti Európába, a legyezők és a legyezőgyártás fénykorába. Iparosok, művészek, Diderot Enciklopédiája (amely említi a tárgyat), alaptípusok, összecsukható és speciális anyagból (például teknőcből) készített változatok, pergamen- és selyemvariációk, a legkülönfélébb díszítéssel. Aranykor és hanyatlás, aztán még egy kis szecessziós fellángolás, végül a várási lét. És a tanulság: „a világszerte újra reneszánszát élő szecesszió divatja idején mintha ismét felvirradna a legyezőknek is. Igaz, nem valószínű, hogy visszanyeri hajdani jelentőségét, de egy-egy szép darab dísze lehet bármelyik lakásnak vagy gyűjteménynek. Ha pedig elismerjük a szecesszió valódi értékeit, nem kell többé szégyenkezve dugdosnunk nagymamáink legyezőit.”

Az írás illusztrációi képes jelenetekkel díszített legyezők fekete-fehér fotói: a fénykor, egy szebb és jobb világ illata, művészettörténész szemmel, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének mélyéről. Az egész olyan, mint egy sóhaj: vágy, valami régi, egykori, mára letűnt élet iránt.

A cikk legizgalmasabb része viszont mégiscsak a lap alján tíz kockából összevágott fotósorozat: a képeken Az aranyember (1962, r.: Gertler Viktor) és A kőszívű ember fiai (1965, r.: Várkonyi Zoltán) filmváltozatából ekkor már jól ismert, pályája csúcsán lévő szép és fiatal színésznő, Béres Ilona látható (aki hangjával menthetetlenül rabul ejtette a férfiakat), legyezővel kezében (fotó: Bojár Sándor fotóművész). Tupírozott copfos konty, tussal festett mandulaszem, fűzős kötényruha, kis nyakkendő, hosszú nyaklánc és persze a legyező. Tíz gesztus, tíz jelentéssel: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Mintha egy történelmi film báljelenetében járnánk, egy némafilm kockáin, ahol az erős, kissé eltúlozott, hangtalan gesztusokat egész vásznas feliratok követik: igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl. Zongora hangja szól. Egyszereplős vívódós monodráma. Tíz kockában.

Nem tagadom, nagyon tetszik a megközelítés. Míg a szövegben Sz. Koroknay Éva muzeológusként kultúrtörténeti adatokkal és eredeti tárgyakkal operál, a lap alján átlépünk egy másik dimenzióba: egy vélt vagy valós jelnyelvbe, díszlettel, jelmezzel, színésszel, kellékkel, filmkockaszerűen. Hogy ez valóban egy szótár nélkül Bécsben, Párizsban, Rómában és Londonban is egyformán érthető nyelv volna? Nos, ezt nem tudom. A képcsík mégsem pusztán illusztráció, hanem önálló történettel rendelkező autonóm alkotás, amelyet alkotók egy adott koncepció szerint hoztak létre. A írásnak kifejezetten jót tesz a fiktív, képes játék, a képsorok pedig kompaktabbak a szöveges háttéradatokkal. Valóság és fikció egyben. Szeretem a két szféra érintkezését, a két eltérő regiszter illesztését: a leíró adatokat és forrásokat az egyik oldalon, a játékot és a fikciót a másikon. Leginkább az autentikus tárgyakat értelmezően mozgató múzeumi kiállításokra emlékeztet. Amelyekben az elrendezés lehetővé teszi, hogy többről legyen szó, mint jól adatolt, szép tárgyak megtekintéséről. Ahol hallom és látom a rendező fantáziáját játszani, amelyek nem tolakszanak a múzeumi tárgy elé, mégis meglendítik a látogatói gondolatokat.

Most, amikor megsűrűsödni és izzani látszik körülöttünk a levegő, egészen másképp kapok kartonlap után, és legyezem magam. Igen, nem, hazudsz, figyellek, ne mond ki, szeretlek, szenvedek, csábító vagy, megcsókolhatsz, hűtlenséged megöl.

Éljen a nyár első napja!

Benedek István - Frazon Zsófia: Múzeumba járni? FORRÁS

Különös utazásra invitáljuk a Kedves Olvasót – mi szerzők: akik az életben sosem találkoztunk egymással, holott volt közös időnk. De vajon volt-e közös terünk? Az egyikünk szeret múzeumba járni, a másikunk „tulajdonképpen nem nagyon”.

Bemutatom az egyik mesélőt, Benedek Istvánt. Jó szó rá a mesélő, és nemcsak azért, mert Benedek Elek unokája. Budapesten született 1915-ben, orvosként, művelődéstörténészként, íróként, és leginkább modern polihisztorként tekintett rá kora. 1996-ban hunyt el Olaszországban, Velencében. Szondi Lipót tanítványaként 1940-ben szerzett orvosi diplomát, és még ugyanebben az évben Csepelre került kórházi orvosnak. Szakterülete a pszichológia, 1951-ben elmeorvosként szakvizsgázott. De ezer más érdekelte. Foglalkozott a bűnözés és az ösztönök világával, könyvet írt a hegymászásról, kutatta a darwinizmus és a lamarckizmus jelenségét, írt és gondolkodott a francia kultúrtörténetről, több regény szépíró szerzője, érdekelte az Ady-életmű, a művelődés- és irodalomtörténet egyaránt. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy az egyik legizgalmasabb terület, amivel foglalkozott, a Semmelweis-életmű feltárása. Következtetéseit 1967-ben kezdte publikálni. A korában nagy port kevert munkában cáfolni igyekezett Semmelweis Ignác halálának vérmérgezés-elméletét. (Erről sok új, eddig talán ismeretlen részlet lesz látható a júniusban nyíló Semmelweis-kiállításban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.) Rengeteget írt, olvasott, szerkesztett és utazott. Olyan korszakban élt, amelyben egymást követték a történelmi fordulatok, a máig fel nem dolgozott társadalmi traumák – Magyarországon és Európában egyaránt. Ebből Benedeknek is jutott bőven. Most mégis csak egy apró, szinte jelentéktelen szemcsét emelek ki a történetből: az Múzeumba járni? című 1968-as esszéjét.

Kalandos és fordulatos életének egy szakasza, az ötvenes évek végén és a hatvanas években a budapesti 12. kerülethez kötődött: tíz évig vitt pszichiátriai szakrendelést a kerületben, majd 1968-1971 között a helyi kerületi Tanács művelődési osztályán volt tanácsadó. Hogy ezen ma mit is értsünk, azt nehéz pontosan megmondani, de e tény ismeretében kicsit közelebb jutunk ahhoz, vajon miért írt esszét az Múzeumi Ismeretterjesztő Központ múzeumi magazinjába. A Múzeumi Magazin 1967-1969 között jelent meg ezen a címen. Az első három évfolyamban nyolc lapszám olvasható, majd 1970-től új címen (Múzsák: múzeumi magazin) és új intézmény (Népművelési Propaganda Iroda) szerkesztésében jelent meg, egészen 1992-ig, negyedévente. Az első évfolyamok szerkesztői és a szerzői között olyan neveket is olvashatunk, mint Kaposy Vera művészettörténész, Balassa Iván néprajzkutató, Jávor Ottó író vagy Molnár Ottó újságíró. De szerző volt Korek Józsefet is, akinek A muzeológia alapjai (1988) című különös könyve még ma is része a magyarországi muzeológia oktatásnak, holott 1991-ben, amikor életemben először vettem kézbe, már kritikai megközelítés után kiáltott – erre azóta sem került sor. Az 1967 és 1969 között megjelenő lapszámok mai szemmel különösen szórakoztatóak: sziporkázó írások, remek képekkel, átgondolt, jól szabott grafikával és tipográfiával – mára kissé megsárgult, mégis jó minőségű papíron.

Benedek István írására hamar felfigyeltem. Nemcsak a szerző neve, hanem a címben szereplő kérdés miatt is. Ha a korszakot és a címet egymásra vetítem, szinte automatikusan gondolnám, hogy a szöveg didaktikus és nyilvánvalóan edukatív szálra lesz fűzve. Nézzük, mit kapunk helyette: „Öné a szó…” – kedves szerző:

Benedek István

Múzeumba járni?

Tulajdonképpen nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem.

Hogy miért?

Azt hiszem, elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel. Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti, élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen állóképpé válik. Jól lehet rajta látni minden részletet, de természetellenes, groteszk.

Mégis inkább az a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot.

Az irodalomban már közhellyé vált a precíz múzeumlátogató nevetséges figurája: Baedekerrel a kezében, szigorú arccal ellenőrzi, hogy ott van-e a falon mindaz, amit a könyv csillaggal jelöl… De azt hiszem, nagyon igazságtalan karikatúra ez. Fennkölt lelkek nem egyszer biztosítottak arról, hogy ők maguktól is tudják, mit nézzenek és mit látnak, nem szeretik a csordajárást, ne magyarázza nekik senki, hogy mi a látnivaló. Biztosan így van, ha a vezető ostoba fajankó, a látogató pedig mindentudó bölcs. De többnyire nem ez a helyzet. És ha a látogató csak egyszerű földi halandó, aki a látottaknak nem mestere, csupán bámulója, akkor nem árt, ha kitűnően képzett custos tájékoztatja arról, mit bámul és miért bámulja.

És így arra a belátásra jutottam, hogy a Baedekereseknek van igazuk, sőt még inkább azoknak, akik előre megtanulják a leckét: akik felkészülve mennek a múzeumba. És akik szívesen fogadják az eligazítást, kiokosítást. Pontosabban szólva: akiknek nincs ideje vagy módja arra, hogy felkészüljenek a múzeumlátogatásra, akik épp csak beesnek egy kiállításra, azok fogadják el a szakavatott vezető segítő kezét.

A nagy múzeumok, a túlzsúfolt tárlatok nyomasztanak, fárasztanak. Talán éppen azért, mert ezekre sohasem lehet eléggé felkészülni. A Louvre reménytelen, hacsak bele nem törődik az ember abba, hogy csupán egy töredékét ismeri meg, és még a töredéknek is csak újabb töredékét nézi meg olyan alaposan, ahogyan a többit is szeretné. Kétszer jártam ott, egyszer átfutottam annyi termek, amennyit egyfolytában győztem, másnap csukott szemmel mentem el Rembrandt hét képéig, ezeket megnéztem úgy, ahogyan képet nézni érdemes, utána behunyt szemmel kimenekültem a képtömegből. Legnagyobb élményem a Mostra del Tintoretto volt, 1937-ben, Velencében; talán a környezet tette, hogy az a fenséges barokk művész sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen hatalmas, mint ott és akkor. Húsz évvel később a budapesti Munkácsy kiállítás hatott ily elementárisan, mutatis mutandis. Legérdekesebb – lélektanilag legtanulságosabb – múzeumi látogatásom Rotterdamban történt, röviddel a háború előtt; érdemes elbeszélni:

A hollandok egyik legnagyobb festője a delfti Jan Vermeer. A 17. században élt, szebbnél szebb interieuröket festett. 1937-ben egy Han van Meegeren nevű holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vermeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum [Museum Boijmans – a szerk.] vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben egyesegyedül ez a festményt függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte pillanatra sem szűnt az áhítatos szemlélők zarándoklása.

Ezek közt az áhítatos szemlélők közt voltam magam is, és megmondhatom, ritkán láttam szebb képet. Közönség és műkritikusok egyforma lelkendezéssel örültek neki, a művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio hasonló tárgyú alkotásaival,  imádták.

1940-ben Hollandia tudvalevően német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült. Megkerült az Emmaus is, időközben azonban van Meegeren festőt azzal vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket. A történetnek ezt a részét a magyar közönség is ismerheti, mert pár éve a televízió filmet közölt van Meegeren pöréről. Rossz film volt, de a lényeg kiderült belőle: védekezés közben van Meegeren elárulta, hogy a híres és csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem – ő. Nagy szaktudással – és nagy tehetséggel – készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (ez volt a baj: így vált teljessé a csalás) és eladta, mint eredeti művet.

Miért csinálta? Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán, fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról, odakerült, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy csalás az egész.

De, mint szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.

Ó, finom irónia! Hogy imádlak! Ahogy kritikus és önkritikus, ironikus és önironikus vagy egyben. És még az időcsavar is, amit belerejt a szerző. Hiszen az olvasó 1968-ban olvas. A szerző, Benedek István 1968-ban ír. De a történet, és az idő, amire gondol, 1937 és 1940 között zajlik: Velencében, Rotterdamban és Párizsban. Szeret utazni és utazott. Akkor. 1968-ban csak gondolt rá és megírta. A múzeum, a műtárgy és a kiállítás összefüggését pedig nem az ismeretátadáson alapuló oktatás szerepére, hanem a műélvezet és az alkotás iránti elfogódottságára és vágyára helyezte. Szubjektív érzések, saját tapasztalatok és belátások. És a mesében persze ott a tanulság: ne csalj. De utána még egy „phö” és a legvégső tanulság: „a kép mégis gyönyörű”. A hamisítástörténet ma már a Museum Boijmas weboldalán olvasható, és 2010-ben kiállítást is rendeztek az elhíresült esetről. Ezt a reflexív olvasatot Benedek István már nem élte meg: 1996-ban Velencében halt meg, ahol 1937-ben legnagyobb múzeumi élményét élte át a Mostra del Tintoretto című kiállításon. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: Benedek István tulajdonképpen szeretett múzeumba járni. Még akkor is, ha olykor a termeken csukott szemmel gyalogolt át, hogy egy-egy remekmű élvezetéről ne vonja el figyelmét a képtömeg – akárcsak Paul Auster Holdpalota regényének főhőse a New York-i Brooklyn Musemban. De ez már egy másik történet.

Külön köszönöm Vörös Gabriellának, aki a Néprajzi Múzeum Gáborján Alice hagyatékában akadt rá a Múzeum Magazin 1968/1 számára, hogy a leletről én jutottam az eszébe.

a Báró és a "helyi örökgésünk"

Báró hirtelen azt mondta, hogy: „szívesen írna egy cikket a »Helyi örökségünk« rovatba. Közismert aktatáskájából néhány fotót vett elő, […] majd társalgási hangnemben magyarázta, hogy a fotók ’41 februárjában készültek. Az altenburgi főtéren – a háttérben felismerhető a takarékpénztár épülete és a »Winkler kolbászgyár és füstölőüzem« – egy nőnek a csőcselék szeme láttára lenyírják a haját. Egy fotó lovas kocsin ülve mutatja a nőt, körülveszi a tömeg, talán két- vagy háromszáz bámészkodó, de lehet, hogy több. A második fotón még kendő van a fején, a tábla – »Kitaszítottak a népközösségből!« – az állát érinti. A harmadik képen idősebb, kalapos-szemüveges úr látható, ahogy a nő haját nyírja. Szakszerűen a nyaka köré kanyarított egy fehér kendőt. A negyedik képen éppen »dolgozik«. Az ötödiken a nő már kopasz. A hatodik képen elindul, gyalog keresztül a városon. Azzal vádolták, hogy intim kapcsolatban áll egy lengyellel, a férje katona volt.
Szívesen utánajárna, mondta a Báró, hol lakott az asszony, és hogy élnek-e még itt rokonai. Ma fotóval kezében fölkereste a helyet, ahol történt.”

A részlet Ingo Schulze új életek című rendszerváltó levélregényében olvasható (248-249 o.; fordította: Nádori Lídia). A több csavarral készült szöveg Heinrich Türmer (eredetileg Enrico – de most nem mennék bele részletesebben az írói szerkesztés csalafintaságaiba) nagyrészt reménytelen szerelméhez, Nicolettához írott leveleiből áll, a történet társadalmi és kulturális kontextusa pedig az 1989-es német falomlás és rendszerváltozás. A levelek időrendben haladnak a hős gyerekkorától az épp aktuális jelenig – így a regény főszereplője valójában az idő. Most kiemelek és interpretálok néhány részletet az idézett szövegből. Az időrendbe szerkesztett és utólag jegyzetelt levelekből való építkezés módszertanilag utal az átélt történelem és az emlékezés sajátos kapcsolatára. A Báró figurája, akinek regénybeli neve Clemmens von Barrista egy különc nőcsábász, rendszerváltás utáni altenburgi figura, aki folyamatosan lenyűgözi a társaságot, akiben egyszerre sűrűsödik a szabadság és a romlottság érzése és gyakorlata. Nyilván nem véletlen, hogy rá osztotta a szerző azt a szerepet, amiben egy majdnem ötven évvel azelőtti helyi kirekesztés és megszégyenítés társadalmi gyakorlatának képeit mint az újonnan alapított lap „Helyi örökségünk” rovatának egy lehetséges témáját veti fel. A regénybeli társaság kommentálja is az ötletet: „- »Helyi örökségünk«, ezúttal másképpen – mondta Michaela, és a Báróra emelte a poharát.” Tehát ők is érzik, hogy van a felvetésben valami szokatlan. És valóban, az örökség részévé tenni olyan tárgyakat és társadalmi gyakorlatokat, amelyek nem az üdvtörténet részei, amelyek a vélt vagy valós társadalmi normák áthágásáról, bűnről, büntetésről és kirekesztésről szólna, nem szokványos eljárás. Legyen szó regénybeli fikcióról vagy az épp aktuális társadalmi valóságról.

014. Dell el

Jöjjön, ami nincs. Nem is értem, hogyhogy nem került rá eddig sor? Lehetett volna az első.

Anélkül, hogy különösebben romantikáznék, belátnom, a legtöbb időt együtt töltjük. Szorosan vagyunk. Nem érzelmileg. Fizikailag. Állandóan fogom. Tapogatom. És közben mindig jár az agyam. Fizikai és szellemi a kapcsolatunk. Nem érzelmi. Nem érzek iránta semmit. Pedig csinos és elegáns: vékony, meleg, csillog, szürke és piros. De nem komornyik.

Utálok interneten vásárolni. Pedig nem vagyok teljesen béna. Talán a tárgyakhoz való viszonyommal magyarázható. Muszáj megfognom: legyen az bögre, sapka, táska, olló vagy könyv. Még a könyv a legegyszerűbb: ha tudom, mit akarok, akkor nem parázok rá. De minden másnál kell a három dimenzió meg az érintés. Nem elég a kép. Ezt mégis így vettem. Másként nem is lehetett. Egyáltalán nem értettem a technikai paramétereihez, a ramok és processzorok világa nem köt le. Gettónyelv. Lényegében szórakoztat, akárcsak az orvosoknál. Figyelek, és azon gondolkodom, hogy a szakértés fontos az embereknek. És ezt szeretik nyelvileg kifejezni. Nekem viszont vannak saját elképzeléseim és kérdéseim: piros van? Volt. Na így lettünk egymásnak: dell és én. Fizikai és szellemi értelemben.

Gyorsan összemelegedtünk: könnyű, praktikus, gyors, könnyen a képemre fazoníroztam, installáltam mindent, amire szükségem volt, még olyat is, amire nem. Telepítettem vírusirtót, kettőt is, de már az egyiket leszedtem, informatikus tanácsra: ez nem olyan, mint a pulóver, hogyha kettőt veszek fel belőle, akkor melegebb, jobban véd a hideg ellen. Okés. Így gyorsabb is.

Tegnap, ahogy ültem a kanapén, ölemben a gép, leveleket írtam és olvastam, egyszercsak olyan lett a képernyő, mint a mártixban: pixeles és szétesett. Mondjuk számsorok nem jöttek fentről lefelé. Szerencsére, mert akkor biztos lehettem volna, hogy vírus. Olyan volt, mint régen a hétfői adásszünet. Csak monoszkóp nélkül. Gyorsan lefuttattam az agyamon, mikor vettem, van-e rá garancia. Van. Három év. Szuper. Még csak két éves. Legtöbb gépnek most járna le. Ma reggel hatékony segítséggel, szinte vakon néhány mappát sikerül áthúzni a múzeumi gépemre (mindig fejet hajtok a szaktudás és a problémamegoldás előtt), aztán irány a szerviz: Kaszásdűlő.

Ez már milyen egy hely! HÉV-ről le, panelek között keresgélés, ott a garázssorok mögött, mondja a zöldséges, járda elfogy, sehol egy házszám, mindenhol sár, csak autókra kitalált világ, ez annyira Magyarország. Végre valami irodaépület, előtte biztonsági őr, fölényesen, ez itt a T-mobil, ja látom, azért hátha tudja hol a 34-es házszám (házszám? nincsenek is házak, csak ipari épületek, meg Aldi). Magyarázza, hogy ez a 32, jobbra mutat: arra növekszik, aztán balra mutat, de a 34 arra van. Fürkészem az arcát, hogy szórakozik-e velem, majd mégis arra indulok, amerre mondja, levágom az autóutat, át a füvön (A gyepre lépni tilos! – ez a felirat az egyetlen jele annak, hogy erre emberek is járnak, lábon). Balra műszaki vizsga, újabb garázsok, kezdem unni ezt a bolyongást, érzem, pusztába kiáltok, és menten felrobbanok. Ekkor végre emberi mozgás, munkás pasi, kíváncsian nézi, ahogy közeledem, elindul, mosolyog, kérdi, segíthet-e. Végre. A kultúra biztos jele. Segít, eligazít, kedvesen, magáz, beszéd közben rám néz, meséli, hogy ezt mindenki nehezen találja meg. Hálás vagyok, hogy nem okoskodik, fázom és mosolygok. Visszakísér és megmutatja a bejáratot.

Ekkor már térdig sáros vagyok, bent kedvesek, a nevem háromszor kell elismételni, nem baj, megszoktam, nézegeti a hölgy, tagoltan mondja és írja az adatbázisba: fe-de-le-kar-cos. Persze, hogy az, használom. Nemcsak ünnepnapokon terítek vele. De ezt csak magamban gondolom. Kicsit meg is paskolom a fedelét, amikor ráragasztja az adatokat tartalmazó szervizmatricát. Aztán el. Dell el.

Most várni kell. Közben nosztalgia nélkül gondoltam bele: a legtöbb időt a géppel töltöm. Írok, olvasok, szerkesztek. Ismerős a hangja, minden kerregés, néhány billentyű már ki van fényesedve, jól bírja a strapát, bringa első kosárban is utazott már, bár nem cipelem állandóan magammal, nélküle is remekül elvagyok. De nem tagadom, várom, hogy írjon nekem a szervizrobot sms-t (ezt részletesen elmagyarázták, hogy nem kell válaszolnom, gép írja, ezen nagyon jól szórakoztam, hangosan nevettem, a hölgy fel is nézett az olvasószemüvege mögül rám). Indulok vissza, beáll a dűlőre a HÉV.

Néhány nap múlva újra kilövöm magam Kaszásdűlő ufó leszállópálya irányába. És akkor majd egy csinos fotót is csinálok az autósok országáról és a hazahozott portékáról.

Dell Inspiron M501R

műanyag, fém

2011

Gyártó: Dell (made in China)  

Forgalmazó: Notebookspecialita.hu

Méret: ha hazakerül, majd megmérem

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió