2013. június 5.

Benedek István - Frazon Zsófia: Múzeumba járni? FORRÁS



Különös utazásra invitáljuk a Kedves Olvasót – mi szerzők: akik az életben sosem találkoztunk egymással, holott volt közös időnk. De vajon volt-e közös terünk? Az egyikünk szeret múzeumba járni, a másikunk „tulajdonképpen nem nagyon”.


Bemutatom az egyik mesélőt, Benedek Istvánt. Jó szó rá a mesélő, és nemcsak azért, mert Benedek Elek unokája. Budapesten született 1915-ben, orvosként, művelődéstörténészként, íróként, és leginkább modern polihisztorként tekintett rá kora. 1996-ban hunyt el Olaszországban, Velencében. Szondi Lipót tanítványaként 1940-ben szerzett orvosi diplomát, és még ugyanebben az évben Csepelre került kórházi orvosnak. Szakterülete a pszichológia, 1951-ben elmeorvosként szakvizsgázott. De ezer más érdekelte. Foglalkozott a bűnözés és az ösztönök világával, könyvet írt a hegymászásról, kutatta a darwinizmus és a lamarckizmus jelenségét, írt és gondolkodott a francia kultúrtörténetről, több regény szépíró szerzője, érdekelte az Ady-életmű, a művelődés- és irodalomtörténet egyaránt. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy az egyik legizgalmasabb terület, amivel foglalkozott, a Semmelweis-életmű feltárása. Következtetéseit 1967-ben kezdte publikálni. A korában nagy port kevert munkában cáfolni igyekezett Semmelweis Ignác halálának vérmérgezés-elméletét. (Erről sok új, eddig talán ismeretlen részlet lesz látható a júniusban nyíló Semmelweis-kiállításban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.) Rengeteget írt, olvasott, szerkesztett és utazott. Olyan korszakban élt, amelyben egymást követték a történelmi fordulatok, a máig fel nem dolgozott társadalmi traumák – Magyarországon és Európában egyaránt. Ebből Benedeknek is jutott bőven. Most mégis csak egy apró, szinte jelentéktelen szemcsét emelek ki a történetből: az Múzeumba járni? című 1968-as esszéjét.



Kalandos és fordulatos életének egy szakasza, az ötvenes évek végén és a hatvanas években a budapesti 12. kerülethez kötődött: tíz évig vitt pszichiátriai szakrendelést a kerületben, majd 1968-1971 között a helyi kerületi Tanács művelődési osztályán volt tanácsadó. Hogy ezen ma mit is értsünk, azt nehéz pontosan megmondani, de e tény ismeretében kicsit közelebb jutunk ahhoz, vajon miért írt esszét az Múzeumi Ismeretterjesztő Központ múzeumi magazinjába. A Múzeumi Magazin 1967-1969 között jelent meg ezen a címen. Az első három évfolyamban nyolc lapszám olvasható, majd 1970-től új címen (Múzsák: múzeumi magazin) és új intézmény (Népművelési Propaganda Iroda) szerkesztésében jelent meg, egészen 1992-ig, negyedévente. Az első évfolyamok szerkesztői és a szerzői között olyan neveket is olvashatunk, mint Kaposy Vera művészettörténész, Balassa Iván néprajzkutató, Jávor Ottó író vagy Molnár Ottó újságíró. De szerző volt Korek Józsefet is, akinek A muzeológia alapjai (1988) című különös könyve még ma is része a magyarországi muzeológia oktatásnak, holott 1991-ben, amikor életemben először vettem kézbe, már kritikai megközelítés után kiáltott – erre azóta sem került sor. Az 1967 és 1969 között megjelenő lapszámok mai szemmel különösen szórakoztatóak: sziporkázó írások, remek képekkel, átgondolt, jól szabott grafikával és tipográfiával – mára kissé megsárgult, mégis jó minőségű papíron.



Benedek István írására hamar felfigyeltem. Nemcsak a szerző neve, hanem a címben szereplő kérdés miatt is. Ha a korszakot és a címet egymásra vetítem, szinte automatikusan gondolnám, hogy a szöveg didaktikus és nyilvánvalóan edukatív szálra lesz fűzve. Nézzük, mit kapunk helyette: „Öné a szó…” – kedves szerző:



Benedek István

Múzeumba járni?

Tulajdonképpen nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem.

Hogy miért?

Azt hiszem, elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel. Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti, élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen állóképpé válik. Jól lehet rajta látni minden részletet, de természetellenes, groteszk.

Mégis inkább az a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot.

Az irodalomban már közhellyé vált a precíz múzeumlátogató nevetséges figurája: Baedekerrel a kezében, szigorú arccal ellenőrzi, hogy ott van-e a falon mindaz, amit a könyv csillaggal jelöl… De azt hiszem, nagyon igazságtalan karikatúra ez. Fennkölt lelkek nem egyszer biztosítottak arról, hogy ők maguktól is tudják, mit nézzenek és mit látnak, nem szeretik a csordajárást, ne magyarázza nekik senki, hogy mi a látnivaló. Biztosan így van, ha a vezető ostoba fajankó, a látogató pedig mindentudó bölcs. De többnyire nem ez a helyzet. És ha a látogató csak egyszerű földi halandó, aki a látottaknak nem mestere, csupán bámulója, akkor nem árt, ha kitűnően képzett custos tájékoztatja arról, mit bámul és miért bámulja.

És így arra a belátásra jutottam, hogy a Baedekereseknek van igazuk, sőt még inkább azoknak, akik előre megtanulják a leckét: akik felkészülve mennek a múzeumba. És akik szívesen fogadják az eligazítást, kiokosítást. Pontosabban szólva: akiknek nincs ideje vagy módja arra, hogy felkészüljenek a múzeumlátogatásra, akik épp csak beesnek egy kiállításra, azok fogadják el a szakavatott vezető segítő kezét.

A nagy múzeumok, a túlzsúfolt tárlatok nyomasztanak, fárasztanak. Talán éppen azért, mert ezekre sohasem lehet eléggé felkészülni. A Louvre reménytelen, hacsak bele nem törődik az ember abba, hogy csupán egy töredékét ismeri meg, és még a töredéknek is csak újabb töredékét nézi meg olyan alaposan, ahogyan a többit is szeretné. Kétszer jártam ott, egyszer átfutottam annyi termek, amennyit egyfolytában győztem, másnap csukott szemmel mentem el Rembrandt hét képéig, ezeket megnéztem úgy, ahogyan képet nézni érdemes, utána behunyt szemmel kimenekültem a képtömegből. Legnagyobb élményem a Mostra del Tintoretto volt, 1937-ben, Velencében; talán a környezet tette, hogy az a fenséges barokk művész sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen hatalmas, mint ott és akkor. Húsz évvel később a budapesti Munkácsy kiállítás hatott ily elementárisan, mutatis mutandis. Legérdekesebb – lélektanilag legtanulságosabb – múzeumi látogatásom Rotterdamban történt, röviddel a háború előtt; érdemes elbeszélni:

A hollandok egyik legnagyobb festője a delfti Jan Vermeer. A 17. században élt, szebbnél szebb interieuröket festett. 1937-ben egy Han van Meegeren nevű holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vermeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum [Museum Boijmansa szerk.] vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben egyesegyedül ez a festményt függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte pillanatra sem szűnt az áhítatos szemlélők zarándoklása.

Ezek közt az áhítatos szemlélők közt voltam magam is, és megmondhatom, ritkán láttam szebb képet. Közönség és műkritikusok egyforma lelkendezéssel örültek neki, a művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio hasonló tárgyú alkotásaival,  imádták.

1940-ben Hollandia tudvalevően német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült. Megkerült az Emmaus is, időközben azonban van Meegeren festőt azzal vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket. A történetnek ezt a részét a magyar közönség is ismerheti, mert pár éve a televízió filmet közölt van Meegeren pöréről. Rossz film volt, de a lényeg kiderült belőle: védekezés közben van Meegeren elárulta, hogy a híres és csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem – ő. Nagy szaktudással – és nagy tehetséggel – készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (ez volt a baj: így vált teljessé a csalás) és eladta, mint eredeti művet.

Miért csinálta? Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán, fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról, odakerült, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy csalás az egész.

De, mint szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.



Ó, finom irónia! Hogy imádlak! Ahogy kritikus és önkritikus, ironikus és önironikus vagy egyben. És még az időcsavar is, amit belerejt a szerző. Hiszen az olvasó 1968-ban olvas. A szerző, Benedek István 1968-ban ír. De a történet, és az idő, amire gondol, 1937 és 1940 között zajlik: Velencében, Rotterdamban és Párizsban. Szeret utazni és utazott. Akkor. 1968-ban csak gondolt rá és megírta. A múzeum, a műtárgy és a kiállítás összefüggését pedig nem az ismeretátadáson alapuló oktatás szerepére, hanem a műélvezet és az alkotás iránti elfogódottságára és vágyára helyezte. Szubjektív érzések, saját tapasztalatok és belátások. És a mesében persze ott a tanulság: ne csalj. De utána még egy „phö” és a legvégső tanulság: „a kép mégis gyönyörű”. A hamisítástörténet ma már a Museum Boijmas weboldalán olvasható, és 2010-ben kiállítást is rendeztek az elhíresült esetről. Ezt a reflexív olvasatot Benedek István már nem élte meg: 1996-ban Velencében halt meg, ahol 1937-ben legnagyobb múzeumi élményét élte át a Mostra del Tintoretto című kiállításon. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: Benedek István tulajdonképpen szeretett múzeumba járni. Még akkor is, ha olykor a termeken csukott szemmel gyalogolt át, hogy egy-egy remekmű élvezetéről ne vonja el figyelmét a képtömeg – akárcsak Paul Auster Holdpalota regényének főhőse a New York-i Brooklyn Musemban. De ez már egy másik történet.



Külön köszönöm Vörös Gabriellának, aki a Néprajzi Múzeum Gáborján Alice hagyatékában akadt rá a Múzeum Magazin 1968/1 számára, hogy a leletről én jutottam az eszébe.

Nincsenek megjegyzések: